Középpontban az előadó

A KaposFest Nemzetközi Zenei és Művészeti Fesztivált – leánykori nevén: Kaposvári Kamarazenei Fesztivált – ebben az évben augusztus 12. és 18. között rendezték meg. Magam a 13-i esti nyitókoncerttől a 16-i délelőtti koncertig tudtam figyelemmel kísérni a gazdag programot; élményeimről az alábbiakban számolok be az Olvasónak.

Az első esemény, amelyen tehát nem lehettem jelen, a kaposvári székesegyházban zajlott: ezen a fesztivál egyik művészeti igazgatója, Várdai István adott közös hangversenyt Szamosi Szabolcs orgonaművésszel, Bachtól Lisznyay Szabó Gáborig ívelő műsorral. Másnap délelőtt a Dorottya-házban is volt egy hangverseny, ennek műsora és előadói nem szerepeltek a fesztivál programfüzetében. A nyitóhangversenyt azután 13-án este 7 órás kezdettel rendezték meg a Szivárvány Kultúrpalotában.

Mielőtt a koncertekről beszámolnék, hadd bocsássak előre néhány szót a programszerkesztésről. Ez az idei fesztivál is tartotta magát ahhoz a hagyományhoz, hogy a bécsi klasszikus szerzők mennyiségileg és minőségileg is felbecsülhetetlenül gazdag kamarazenei életművét periférikusan kezeli. Mindössze három darab (két Mozart- és egy Beethoven-mű) szerepelt – tucatnyi romantikus mű mellett – a nyitókoncerttől a zárókoncert első, „komoly” félidejéig előadott mintegy 30 kompozíció között; sőt, Schubert vagy Schumann sem jutott szóhoz. Haydn pedig csupán a zárókoncert második, hagyományosan örömzenélés karakterű második felében, hegedű-cimbalom-nagybőgő átiratban. (Sajnos, nem ez volt az első alkalom, amikor egy fesztiválnak Haydn kamarazenei életművéből kizárólag a Hob. XV:25-ös G-dúr trió – illetve ezúttal csupán a mű cigányos zárótétele – éri el az ingerküszöbét.) A KaposFest idén egyébként bojkottálta a vonósnégyes műfaját is, a kortárs zene kategóriájában pedig három mű közül egynek az egyik meghívott előadó, egynek pedig Várdai István egyik tanítványa volt a szerzője. Mindezek a feltűnő aránytalanságok – amelyek részben krónikusak – egy előadó-központú fesztivál képét rajzolják ki. Mindezt előrebocsátva rögtön el kell ismernem azonban azt is, hogy egy-két esetben viszont alig játszott, jelentős repertoár-értékű kompozíciók is felcsendültek, jótékonyan színesítve a programot.

Ha jól számoltam, a szorosan vett, nem szabadtéri kamarazenei programokban (két, általam nem hallott fiatal zenész, a szerda esti „hangulatkoncert” kurzus-résztvevő fiataljai és ifj. Sárközy Lajos és együttestársai nélkül) 19 művész vett részt (közülük 11 volt magyar vagy magyarországi gyökerű). Még fontosabb, hogy – természetesen szubjektív – benyomásom szerint öt-hat kiemelkedő, nagy művész volt közöttük (így a két művészeti igazgató, Várdai és Baráti Kristóf), akiket további öt-hat egészen elsőrangú előadó követett, ami önmagában is hallatlanul sűrűvé, izgalmassá és koncentrálttá tette a fesztivált.

A fősodratú eseményeket mesterkurzusok és nyilvános próbák előzték meg, és a fesztivál hagyományainak megfelelően városnéző program, különféle előadások, műhelybeszélgetés, kiállításmegnyitás, filmvetítés, szabadtéri cigányzenei és dzsesszkoncertek, illetve a Győri Ütőegyüttes műsora kísérték.

A külföldi „újoncok” közül minden bizonnyal a már a 21. században született kínai csellista-tehetség, LiLa keltette a legnagyobb előzetes várakozást. A versenygyőzelmeket 2012, azaz tízéves kora halmozó művésznő sanghaji és New York-i tanulmányai után immár hat éve a Kronbergi Akadémián tökéletesíti tudását, de időközben már szólistaként és kamarazenészként is világszerte elismerést arat játékával, többek között napjaink vezető muzsikusainak partnereként.

A másik, ugyancsak izgalmas egyéniségű első ízben meghívott fiatal a francia Lucas Debargue zongorista-zeneszerző volt. Ő már harmincas éveinek első felében jár, de figyelembe kell vennünk, hogy afféle „évvesztes” volt, aki tizenévesen megszakította zenei tanulmányait felsőfokú irodalmi stúdiumai kedvéért, s csak pár évvel később pártolt vissza végleges hivatásához. Mint alább beszámolok róla, zongorista-teljesítményét nem éreztem teljesen egyenletesnek, sem pedig a műsorban szereplő kompozícióját igazán jelentékenynek. A műsorfüzetben közölt villáminterjú rokonszenves és inspiráló megállapításokat idéz tőle, miközben meglep a „Bachtól Ravelig” uralkodó „gyönyörű” zenei nyelv és a 20. században a „fontos dolgokat” elvesztő, „mindenáron eredetiségre” törekvő, „mohó individualizmus” ultraortodox szembeállításával. Őt hallgatva akár Bartókot, Berget, Stravinskyt vagy Messiaent utat tévesztett művészeknek kell éreznünk – az őket követő generációk képviselőiről nem is beszélve.

Nem vagyok benne egészen bizonyos, hogy első ízben járt-e nálunk az andalúziai születésű klarinétművész, Pablo Barragán, mindenesetre az egyetlen darabban, amelyben játszani hallottam, Mozart „Kegelstatt”-triójában, élményszerűen muzsikált; az utolsó napon egy Hacsaturjan-trióban is közreműködött.

Bár nem először lépett fel Kaposvárott, de itt, a fiatalok között is említést érdemel a Barragánnal és Debargue-gal csaknem egyidős, moldáviai születésű Alexandra Conunova hegedűművésznő, nagynevű hangszeresek gyakori partnere és a legismertebb zenei fesztiválok gyakori vendége, aki ezúttal a fent említett szonáta-produkción kívül kétszer nagyobb kamara-formációkban is fellépett, és egyenletesen magas színvonalú játéka mindig élményt jelentett.

A régi, nagyszerű külföldi ismerősök közül a hegedűs Kirill Troussovot, a brácsás Razvan Popovici-ot és az Edith Peña–Alekszej Vologyin zongorista házaspárt láthatta viszont a közönség.

A legfiatalabb magyarok közül Magyar Valentint a maga 24 évével immár a vezető hazai előadóművészek között tartjuk számon. Sajátos színt jelentett egy magyar-egyiptomi testvérpár, a hegedűs Abouzahra Mariam és a hegedűs-brácsás Abouzahra Amira bemutatkozása. Ők egy vonósduóvá átszerelt Händel-tétel igen meggyőző megszólaltatásán kívül mindketten szerepeltek és remekül helyt álltak más formációk tagjaként is.

Ezúttal nem hallhattam a Csabay Domonkos által kísért, Magyar Valentin-korú Hartmann Domonkost Chopin és Franchomme Grand duo concertant-jában, de saját korábbi benyomásaim szerint is korosztályának egyik nagy ígérete ő. A szlovákiai, komáromi születésű énekesnő, Kristóf Réka Magyar Valentin és a Liszt Ferenc Kamarazenekar kíséretével is szerepelt a fesztiválon.

A hazai „nagyok” közül a már említetteken kívül Fejérvári Zoltán (zongora), Fejérvári Zsolt (nagybőgő), Pusker Júlia (hegedű), Somodari Péter (cselló), illetve Szűcs Máté (brácsa) jelenléte jelentett szilárd alapozást a fesztivál számára.

Az alábbiakban a hangversenyeken időrendben végigfutva hadd idézzem fel a legemlékezetesebb mozzanatokat és benyomásokat.

13-án, kedden este a nyitókoncert első fele még afféle ráhangolódást, könnyű bemelegítést jelentett a közönség számára. A program a zeneszerzéssel is foglalkozó belga Várdai-tanítvány, Felix Adam Vermeirsch Merging celli (kb.: Csellók összevegyítése) című alkalmi darabjával kezdődött. A rendkívül virtuóz, a két hangszert váltakozva előtérbe helyező, illetve eggyé olvasztó, briliáns kompozíciót Várdai István és LiLa adta elő. Ezt -- hatalmas hangulati kontrasztként – Chopin op. 52 no. 4-es, kései és tragikus f-moll balladája követte: a fesztivál műsorának egyetlen szóló-zongoradarabját Lucas Debargue játszotta el, meglepően hosszú, szinte hezitálásnak ható agogikai megváratásokkal, olykor rögtönzésszerűnek, álmodozónak ható megoldásokkal, mintha csak a maga számára idézné fel a művet. Ezáltal – számomra legalábbis – dekoncentráltnak, a darab fölötti kontrollt a kezéből kiengedőnek tetszett Debargue játéka.

Ezt Tristan Schulze A brácsás feltámadása című, ellenállhatatlanul mulatságos zenei szkeccse követte, amely hagyományos vonósnégyes-felállásra íródott, de Szűcs Máté számára egyedülálló lehetőséget nyújtott arra, hogy a fél zeneirodalomból összegyűjtött utalásokat – sokszor nevetését visszafogva – felidézze brácsáján. Az újabb fordulatot a Baráti Kristóf és Magyar Valentin által megszólaltatott Tzigane, Ravel kompozíciója jelentette; érdekes volt figyelni, hogy az előadók milyen pontosan érzékeltették a patetikus alapanyagba becsempészett fanyar raveli humort is. A második félidőben azután álom-felállásban – Kirill Troussov (hegedű), Szűcs Máté és Abouzahra Amira (brácsa), Várdai István (cselló), Fejérvári Zsolt (nagybőgő), Fejérvári Zoltán (zongora) – játszották el Mendelssohn önmagához mérten is korai, ám (különösen a zongorista számára) annál virtuózabb D-dúr zongoraszextettjét, elbűvölően és sziporkázóan.

A szerda délelőtti koncert nyitószáma, Brahms op. 78-es D-dúr hegedűszonátájának cselló-átirata Várdai István és Fejérvári Zoltán tolmácsolásában a fesztivál legszebb pillanatai közé tartozott. A szonáta átszellemült alaphangulata, gyengéd és simogató gesztusai tökéletesen természetesen szólaltak meg Várdai csellóján, mintha szó sem lett volna átiratról; Fejérvári pedig maximális érzékenységgel alkalmazkodott hangszíneknek és hangulatoknak ehhez az egyszeri találkozásához. Ezután Lucas Debargue neo-posztromantikus Zongoraötösét adta elő a szerző, illetve Alexandra Conunova és Abouzahra Amira hegedűn, Razvan Popovici brácsán és LiLa csellón. A nagy lélegzetű, szerzőjének nyilatkozata szerint „elégikus és sötét tónusú” darab nagy igényességgel és zeneszerzői felkészültséggel született, sőt, az expresszivitást, az érzelmi csúcspontokat sem nélkülözi. Ugyanakkor, jóllehet anyanyelvi szinten beszél egy jó háromnegyed évszázada holt idiómát, ez nem kárpótolja a hallgató azért, ha a darabot kissé túlságosan körülményesnek, kevéssé karakterisztikusnak-megjegyezhetőnek érzi.

A kora esti hangversenyen – mint a megnyitón – ismét rövidebb művek alkották az első félidőt, és egy nagyobb lélegzetű, több tételes zongorás kompozíció a másodikat. Poulenc négykezes szonátáját a Vologyin-Peña házaspár adta elő jól eltalált poulenci karakterekkel: érdességgel, tartózkodással vagy sziporkázva. Abouzahra Amira és Edith Peña nagy beleéléssel, élményszerűen tolmácsolta Ysaÿe op. 12-es Poème élégiaque-ját; majd Kristóf Réka és Magyar Valentin adott elő három Debussy-dalt. Az énekesnő drámai szopránja nem kifejezetten a daléneklés intim műfajára termett; a hang gazdája viszont hamar bebizonyította, hogy pontosan érzi a miniatűr formák lehetőségeit: „meg tudja emelni” egy dal befejezését, van érzéke a sietség nélküli, nyugodt formáláshoz, a csendek kitöltéséhez, érti és elég jól artikulálja a szöveget, s még a könnyedség sem áll tőle távol. Magyar Valentin pedig ezúttal is szokásos hajlékonyságával és alkalmazkodókészégével inspirálta partnerét.

A zárószám, Fauré 2., op. 45-ös G-dúr zongoranégyese Alexandra Conunova, Razvan Popovici, Várdai István és Lucas Debargue előadásában csendült fel, s ez a produkció megint csak a fesztivál legemlékezetesebb momentumai közé tartozott. Kitűnt, hogy kamarazenészként Debargue is feltétlen elismerést érdemel fegyelmezett, teljes mértékben a többiekhez igazodó, ám a legkevésbé sem színtelen játékáért. Szépen érvényesült a nyitótétel szenvedélyes, vágyakozással teli hangvétele, és telitalálat volt a scherzo jellegű II. tétel örökmozgó karaktere is. Költőien formálták meg a II. tétel elérzékenyülő pillanatait, és eksztatikus befejezéssé fokozták a zárószakasz játékos-szeszélyes energiáit.

Aznap még egy késő esti hangversenyre is sor került a fesztivál egyik hagyományos helyszínén, a református templomban: ez a fentebb már említett Händel-átirattal kezdődött az Abouzahra-testvérek frappáns előadásában, majd két késő romantikus nonettel, Ralph Vaughan Williams, illetve Edvard Grieg egy-egy művével folytatódott. Ezekben a mestertkurzusok hét növendéke játszott, az első esetben Pusker Júliával és Fejérvári Zsolttal, a másodikban Abouzahra Mariammal és ugyancsak Fejérvárival kiegészítve.

Csütörtökön LiLa és Magyar Valentin nyitotta meg a délelőtti hangversenyt Beethoven op. 69-es A-dúr csellószonátájával. A csellista játékát talán azzal jellemezhetem, hogy játéka a tökéletesség határát súrolta ugyan, de nélkülözte az igazán erős személyes kisugárzást, szuggesztivitást. Partnere viszont úgyszólván elvarázsolta hallgatóit előadásának nem mindennapi differenciáltságával és finomságával, s azzal, hogy minden pillanatban valami újra, valami izgalmas; emellett figyelmes és önzetlen kamarapartnernek bizonyult. LiLa fő erénye ezzel szemben a rendkívül hajlékony, széles ívű dallamformálás, a külsőséges eszközöktől való tartózkodás és a tökéletes kontroll volt.

Glinka ízig-vérig olaszos szellemű Esz-dúr Nagy eredeti szextettje – előadói Kirill Troussov, Pusker Júlia, Szűcs Máté, Várdai István, Fejérvári Zsolt és Fejérvári Zoltán, tehát egy kivétellel a Mendelssohn-szextettben hallott művészek voltak – már repertoárértéke miatt is remek ellenpontjául szolgált a Beethoven-remekműnek. A kiváló előadók értékes zenei élménnyé avatták a szeretetreméltóan közönségbarát darabot, amely virtuóz zongoraszólama – és háromtételessége – révén amolyan zongora-concertinónak is felfogható. Ennek megfelelően a kulcsszereplő Fejérvári Zoltán volt, aki a hajlékonyság, a virtuozitás és az elegancia magasiskoláját mutatta be.

Délután filmvetítésen mutatták be Száraz Eszter Várdai Istvánról készített, nemrégiben elkészült 78 perces, VÁRDAI – non SOLO CELLO című portréfilmjét, amelyben a rendező különböző eszközökkel a művész teljes életútját és egész sokszínű egyéniségét igyekezett megmutatni – lelkiismeretesen, bár, úgy éreztem, határozott rendezőelv nélkül, néha öncélú képi eszközökkel. A film szereplőinek – mindenekelőtt a címszereplőnek, Baráti Kristófnak és Eötvös Péternek – mindenesetre fontos és inspiráló gondolatokat és impulzusokat köszönhettünk.

A koraesti koncerten Baráti Kristóf közreműködésével szólalt meg Brahms op. 100-as A-dúr hegedű-zongoraszonátája, op. 101-es c-moll zongoratriója, majd Dvořák op. 97-es „Amerikai” vonósötöse. Az elsőben Magyar Valentin, a másodikban Várdai István és Alekszej Vologyin, a kvintettben Pusker Júlia, Razvan Popovici, Szűcs Máté és Somodari Péter volt Baráti partnere. Különösen szuggesztívnek és ihletettnek találtam a szonáta interpretációját: itt a két partner egészen kivételesen intenzív és összecsiszolt összjátéka, mély egymás-értése játszotta a főszerepet. A trióban nem érzékeltem ezt a kivételes, ritkán hallható harmóniát, de megvallom, saját hallgatói befogadóképességem határait is feszegette ez a két nehézsúlyú Brahms-darab a nap harmadik programjában. Már csak ezért is hálás voltam a műsorválasztásért a zárószámot illetően: bár Dvořák is tud hosszadalmas, sőt humortalan lenni, ez a műve kitűnően működött a koncert feloldásaképpen a maga színes hangzási és harmóniai ötleteivel, no meg az amerikai őslakosok pentaton dallamainak üde és hamvas keretezésével. A dicséretes műsorválasztáson túl persze az előadók jókedve és felszabadultsága is hozzájárult az élményhez.

Az estére később ifj. Sárközy Lajos és együttese szabadtéri hangversenye tette fel a koronát.

Pénteken délelőtt Mozart-koncerttel kezdődött a nap. Először a K 454-es B-dúr hegedűszonátát játszotta el Alexandra Conunova és Fejérvári Zoltán. A minden külsőséges momentumot nélkülöző előadás a fesztivál egyik legjelentősebb interpretációjának bizonyult a maga tökéletesen kiegyensúlyozott arányaival, a karakterek és érzelmek szuggesztivitásával, a két partner kommunikációjának intenzitásával, szívhez szóló hangszeres recitativókkal. Ezt a Mozart által csak brácsatrióként emlegetett K 498-as, klarinétra, brácsára és zongorára komponált Esz-dúr („Kegelstatt”) trió követte; itt Pablo Barragán játszott klarinéton, Razvan Popovici brácsázott és Edith Peña zongorázott. Ennek az előadást mintegy bearanyozta Barragán valószínűtlenül letisztult, végtelen simaságú, érzéki szépségű klarinétozása, amely számomra az idei fesztiváltól való búcsút jelentette; őszintén sajnáltam, hogy aznap kora este már nem tudtam őt meghallgatni a Liszt Ferenc Kamarazenekar programjában, amelyben Hartmann Kamarakoncertjének szólóját játszotta. (A koncert programján ezen kívül Kodály-és Weiner-művek szerepeltek.) Végül ismét szabadtéri program zárta a napot: egy további visszatérő együttes, a Budapest Jazz Orchestra Combo játszott Micheller Myrtill és Gallusz Nikolettközreműködésével.

A szombati zárónap délelőttjén Hacsaturjan, Chopin és Rachmaninov művei hangzottak fel, majd kora délután a Győri Ütőegyüttes játszott szabadtéren. A 7 órás zárókoncert első felében Kirill Troussov, Alekszej Vologyin és Várdai István zárta le a fesztivál „komoly” vonulatát Csajkovszkij monumentális a-moll zongoratriójával, majd következett a szokásos kis zenei karnevál egyre oldottabb hangulatú műsorszámokkal.

A mozgalmas program precíz lebonyolítása minden dicséretet megérdemelt – az öregebb fesztiváljárók emlékezhetnek rá, hogy ez nem mindig volt így. Ha egy kicsit nagylelkűbb lenne a műsorszerkesztés az 1830 előtt elhunyt zeneszerző-óriások művei tekintetében (no meg végre olvashatók lennének a tételcímek a programfüzetben), akkor igazán semmi, de semmi nem árnyékolná be a fesztivál iránti lelkes tiszteletemet.