Ifjú barbárok

A Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Gyulai Várszínház Ifjú barbárok című közös produkcióját két évvel ezelőtt, 2022 júliusában mutatták be Kolozsváron, majd Gyulán. Most a Fesztiválakadémia jóvoltából jutott el ismét Budapestre is: a darab július 13-án és 14-én a Magyar Zene Háza koncerttermében vendégszerepelt. A második előadás után pedig egy késő esti pódiumbeszélgetésre is sor került a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila, a zenei munkatárs, Mester Dávid, illetve Kelemen Barnabás részvételével, amelynek során nem is egy izgalmas részletről értesülhettek a jelenlévők.

            Volt miről beszélgetni, az Ifjú barbárok ugyanis nehezen kategorizálható színielőadás. Az a körülmény, hogy az előadók – színészek, zenészek, táncosok – egyenrangú, kreatív alkotótársai voltak a rendezőnek, az est szinte minden pillanatában jól érzékelhető volt; maga ifj. Vidnyánszky is elmondta, hogy milyen meghatározó szerepet játszottak a szereplők rögtönzései a darab végső formájának megtalálásában – beleértve őt magát is: bevallotta, hogy az utolsó előtti pillanatig finomította újabb és újabb ötletekkel és módosításokkal az előadást. Nehezíti a látottak kategorizálását az is, hogy hol szoros zenei vagy szövegidézeteket hallunk, esetleg megtörtént jelenetek elevenednek fel a színpadon, hol pedig a képzelet szabad szárnyalásának, esetleg szürrealisztikus képeknek vagy jeleneteknek vagyunk a tanúi. Vagyis a számos idézet ellenére semmiképp sincs szó dokumentumjátékról. Ezzel összhangban humoros vagy éppen kabaréba illő párbeszédek váltakoznak emelkedett, sőt patetikus, vallomásszerű mondatokkal.

            Ezt a besorolhatatlanságot maga a rendező is pontosan megfogalmazta: „Nem célunk Bartók és Kodály életét elmesélni, lehetetlen volna, egyáltalán nem célunk történetet mesélni vagy zenés darabot írni. [A darab] Valójában céltalan, nem halad sehová, nem találtunk üzenetet vagy mondanivalót, nem lesznek főszereplők és tanulság sem lesz a végén.”

            Vidnyánszky tehát nem törekedett dokumentarista hűségre: a művészi szabadság jegyében – tegyük hozzá, teljes joggal – fenntartotta a jogot arra, hogy elszakadjon a tényektől. Ezt azzal is jelezte, hogy két főszereplőjét a színlapon Barbár B., illetve Barbár K. névvel jelölte, finoman elhatárolva őket hús-vér mintájuktól. Ez önmagában véve rendben lenne így, tekintettel azonban arra, hogy bizonyos fontos szövegeket, eseményeket, személyeket mégiscsak dokumentarista hűséggel idéz fel a darab, a néző sok esetben bizonytalanságban marad afelől, hogy mi a valóság és mi a fikció. Bartók alakja – erről még lesz szó – például annyira stilizált, hogy senki sem gondolhatja minden részletében valóságosnak. Kodály jól kommunikálónak, barátságosnak, gyakorlatiasnak ábrázolt alakja viszont teljesen reálisnak hat. Ám ez nincs egészen így: a valóságos Kodály tényleg jó szervezőnek és jó politikusnak bizonyult igen különböző helyzetekben, de korántsem volt az a már-már joviális, az embereket ujja köré csavaró karakter, akinek Vecsei és ifj. Vidnyánszky láttatja, kiretusálva a képből Kodály legendás szemérmességét és zárkózottságát.

Miután a darab mindkét hősét többféle megvilágításból ábrázolja, egy-két alapvető fontosságú mozzanat legalább jelzésszerű felmutatása segített volna abban, hogy a két művészportré kiegyensúlyozottabbra sikerüljön. Ilyen például Kodály rendkívül szívélyes viszonya Móriczhoz, akivel a nincstelen parasztsággal való erős szolidaritás érzése kapcsolta össze; vagy Bartók áhítatos csodálata a román népzene iránt, aminek különösen egy kolozsvári produkcióan feltétlenül helye lett volna; vagy annak érzékeltetése, hogy mindketten nem csupán művészek, népdalgyűjtők, az egyszerű emberek barátai és nemes ügyek harcosai voltak, hanem meghatározó jelentőségű, mérhetetlen szorgalommal dolgozó tudósok is. Kodály bámulatos, enciklopédikus műveltségét sem érzékeljük, s azt sem, hogy Bartók nemzetközileg elismert zongoraművész is volt, aki mögött emigrációja időpontjában már több amerikai turné állt. A darab beállítása tehát, amely szerint Bartók 1940-ben egy számára ismeretlen, félelmetes világba csöppent, tökéletesen hamis; utoljára éppen ugyanannak az évnek az első felében járt Amerikában egy kéthónapos koncertturnén. Továbbá Kodály és Bartók valóban mély és messzemenő jelentőségű barátságának is megvoltak a maga buktatói és nehéz pillanatai, és ha már hőseink szerelmeiről körképet rajzolt az előadás, akkor talán a darab középpontjában álló emberi kapcsolatról is adhatott volna árnyaltabb, kevésbé idealizált képet.

S még valami. A darab szerint a két művészt együttesen bélyegezték meg hazaárulóként az I. világháború után. Lehet persze, hogy a szélsőjobboldali sajtóban valóban írtak ilyet, a hivatalos körök azonban az addigra világhíressé vált Bartókkal valójában nem mertek kikezdeni, s csak Kodály ellen indítottak hamar elfelejtett fegyelmi eljárást. Ekkor született Bartók szokatlanul személyes hangú, a darabban is idézett kiállása Kodály mellett, amit a néző nehezen tud értelmezni, hiszen ő úgy tudja, hogy mindkettejüket vádolják.

Ebben az előadásban sok a megfejtendő szimbólum és még több az utalás Beethoventől Benny Goodmanig és Eminemig egy sor szerzőre és zenére. Az előadás gazdag szövetének az intertextuális utalások persze csupán egy részét alkotják, s ez a gazdag szövet óriási színházi élményt kínál.

A rendkívül polifon, mozgalmas és kifejezetten virtuóz előadást látva a nézőnek az a benyomása, hogy összes érzékszervét egyszerre árasztják el információval. Ebben – magán a rendezésen kívül – meghatározó szerepe volt annak, hogy a közreműködők mindegyik csoportja: a főszereplők és a többi színészek, a Tokos zenekar (két hegedű, brácsa, nagybőgő, cimbalom), a négy szólótáncos (Berecz István koreográfussal egyetemben) a legmagasabb fokú professzionizmusról tett tanúbizonyságot. S telitalálat volt a minimalista színpad (Csíki Csaba munkája) is a két – szemközti és oldalsó – kijárattal, ami számtalan kombinációra, így körforgásszerű folyamatokra is lehetőséget adott.

Ifj. Vidnyánszky Attila tehát a megvalósítás maximális igényességére számítva bontakoztathatta ki a saját és társai szárnyaló fantáziáját. A központi vízió a középpontba helyezett figura, Barbár B. volt, és ebből a szempontból nem is érdemes azt méricskélni, hogy ez a látomásos alak hogyan volt összegyúrva Bartók Bélából és Vidnyánszky költői fantáziájából. És persze a Barbár B.-t alakító Imre Éva felejthetetlen alakításából. Ez a Barbár B. óhatatlanul a fából faragott királyfi alakját juttatja eszünkbe a maga véznaságával, marionettszerű, meg-megcsukló mozgásával, sápadtságával, álarcszerűen merev, de a Bartókét kísértetiesen idéző maszkjával, ráaggatott, különös ruhájával, amelynek szakadt ruhaujjai valahogy többnyire üresen hullanak alá. Ez a kissé kísértetszerű lény ráadásul a darab első felében egyáltalán nem is beszél, és egyfelől a félszegség, a sebezhetőség, másfelől a megszállottság, a fékezhetetlen akarat egészen valószerűtlen kombinációját testesíti meg. Viselkedése teljességgel kiszámíthatatlan, hol a tökéletes tisztaság elérhetetlen eszményét ostromolja, hol meg egészen parádés szólótáncban tör ki valamifajta kommerciális, de számára izgalmas zene hallatán. Néha Bartók Béla nemes gondolatait képviseli, máskor pedig félteni való, beteg gyermek, afféle Nemecsek Ernő, akit szálfa termetű, izmos barátja (Szűcs Ervin) a karjába vesz, vagy éppen a nyakába kanyarít. Ámde bárki is ez a Barbár B., Imre Éva elképesztő erejű színészi kisugárzása minden pillanatban élővé, valóságossá teszi őt.

A darab cselekménye – ha beszélhetünk ilyenről – lazán összefüggő, valós vagy szürreális epizódok kaleidoszkópszerű sorozata. Ez nagy terhet ró a másik két protagonistára, Szűcs Ervinre és a női szerepek nagyobb részét alakító Tőtszegi Zsuzsára is: előbbinek Barbár K. szerepében végig meg kell őriznie önazonosságát, miközben gyökeresen különböző szituációkba kell beilleszkednie; utóbbinak pedig – az összes további színésszel együtt – új és új szerepeket kell eljátszania újabb és újabb jelmezekben. Szűcs szerethető és erőt sugárzó alakot formál Barbár K.-ból, továbbá neki is jut egy remek szólótánc. Tőtszegi pedig Geyer Stefiként, a fiatal Emmaként vagy Dittaként mindig képes megújulni. A többiek -- Váta Lóránd, Albert Csilla, Gedő Zsolt és Farkas Loránd – alakítása hallatlan precizitással áll össze egyetlen szuggesztív folyamattá. Közülük is különösen tetszett Váta Lóránd, aki különböző szerepeibe egyaránt becsempészte egy kissé cinikus, de okos és szellemes rezonőr alakját, valamint Farkas Loránd, aki a városi, nadrágos emberek előtt meg nem alázkodó, furfangos székely parasztember kissé talán sematikus, de igen szórakoztató figuráját – meg a többi szerepét – bővérű humorral alakította (s akinek szépséges háromszéki tájszólását semmiféle magyarországi színész nem tudná utánozni). Az egész produkció alapvető igényességét mi sem jellemzi jobban, mint hogy amikor a színészek egy-egy zeneszámban több szólamban énekeltek, akkor ezt kifogástalan intonációval tették. A Tokos együttes a legkülönbözőbb zenefajtákat adta elő táncházi muzsikától egy gyermekkar vagy egy vonósnégyes részletéig, utóbbit is összecsiszoltan, meggyőzően. Ha valami mégis okozott némi hiányérzetet, akkor az a Bartók-zenék jelentős túlsúlya volt a Kodály-idézetekkel szemben.

Színészi és zenészi teljesítményen túl volt ebben a „barbár” darabban mindenféle forgatag és fergeteges jelenet, üldözés, sárkánytánc, vallomásos hazaszeretet és a műveletlen, korlátolt úri középosztály Budapestről szalajtott képviselője. Mindez hatalmas tempóban, Peter Brook-i, szinte akrobatikus mozgalmassággal zajlott. Kinek-kinek mást mondhatott ez az előadás múltról, zenéről, magyarságról; az azonban biztos, hogy nagy tehetséggel, lelkesedéssel és rengeteg munkával jött létre.