"A zene maradjon meg zenének"

Beszélgetés Ernest Ansermet-vel

Ernest Ansermet, a világhírű svájci karmester a modern zene szolgálatában töltötte életét. Nevéhez az „újzene" legszebb diadalainak és heves küzdelmeinek emléke fűződik. Negyvenhárom esztendeje áll a Suisse Romande zenekar élén. Sztravinszkij-jal már az első világháborút megelőző időben kapcsolatba került, s ez a kapcsolat a barátságig, a legszorosabb művészi együttműködésig bővült. Ansermet mutatta be a zeneszerző leg- jelentősebb „neoklasszikus" alkotásait: ..A katona történeté"-!, a ..Chant du Rossignol" szimfonikus költeményt, a „Pulcinella”-t, s az ő nevéhez fűződik a ..Les Noces" első előadása is. ..A katona törléneté"-ről Sztravinszkij maga írta: „Az előadás teljesen kielégített. Minden elem egységes egésszé olvadt össze, a művet gondosan tanulmányozták. az előadás tónusát helyesen találták el." — De nemcsak Sztravinszkijhoz hanem a század zenéjének több nagy mesteréhez is szoros kapcsolatok fűzték Ansermet-t: Hindemith-hez, Honeggerhez, a „második bécsi iskola" zeneszerzőihez, s természetesen Bartók Bélához, akivel többször szerepelt együtt, s akinek műveit rendszeresen műsoron tartotta.

A hetvennyolc éves mester ma is olyan fiatalos rugalmassággal, élénk érdeklődéssel figyeli a nemzetközi zenei életet, mint évtizedekkel ezelőtt. Örökifjú szelleme épp a több évtizedes, gazdag tapasztalatok és ismeretek alapján von le következtetéseket a modern zene fejlődéséből. Erről beszélgettünk most budapesti tartózkodása idején.

— Hamarosan megjelenik Svájcban egy könyvem, amivel bizonyára sok ember haragját vonom majd magamra.  — mondja.  —  Címe: „Les fondements de la musique dans la conscience humaine" (magyarul talán ez lehetne: A zene gyökerei az emberi tudatban). Több mint húsz esztendeje dolgozom ezen a kétkötetes munkán; olyan kérdésekre is választ keresek, amelyekkel a zenetudomány eddig nem foglalkozott: a zene lényegét igyekszem megmagyarázni.

Már elő is veszi a ceruzáját, s rajzol a jegyzettömbre, egyenleteket vezet le, s hosszan fejtegeti a hangközfeszültségeknek, a hangok rezgésszámának az emberi pszichére gyakorolt hatását.

— Hatalmas történeti anyaggal dolgoztam, az arab, perzsa, indiai dallamvilágtól egészen napjainkig nyomon követve a zene fejlődését, s az „élő zene" tökéletesen igazolta teoretikus okfejtéseimet. Határozottan mondhatom, s ezt könyvemben is kifejtem, hogy az ortodox dodekafónia járhatatlan út, mert szakít a zene lényegével és értelmével. Erről már sokat vitatkoztam Schönberggel is annakidején. A szeriális kompozíciós technika kétségkívül sok értékes elemmel gazdagította a modern zenét, s jelentőségét nem is lehet elvitatni, nyomai Bartók zenéjében is megtalálhatók. De a következetesen alkalmazott dodekafón kompozíciós eljárás azzal, hogy csak egymásra vonatkoztatja a hangokat, ahogyan Schönberg mondja ki rendszerében, az emberi fül számára lehetetlenné teszi az összegezést, a valamilyen kiindulóponthoz való viszonyítást, amitől a zene zene lesz, s nem hangközök egymásutánja. A dodekafónistáknál ugyanakkor elvész a forma, a zene másik, nélkülözhetetlen eleme. A hallgatónak már kezdetben érzékelnie kell egy mű szerkezeti felépítését, s ha nem adjuk meg neki az ismétlés, egy zenei gondolat újra felismerésének örömét, elvész számára a konstrukció lényege. Egy ilyen mű, s ezt érezzük a szeriális kom- pozícióknál általában, egyszer csak végetér, anélkül, hogy a befejezés igazi funkcióját érzékelné a hallgató.

— A Schönberg-iskola zeneszerzői közül Alban Berget értékelem legtöbbre. De benne van valami, ami a ..papírzene" művelőitől alapvetően megkülönbözteti: a spontán muzikalitás. Tudja , úgy van ez, mint a kártyapartinál, amikor rossz a lapjárás. s valaki a kabátujjában eldug néhány jó lapot, a döntő pillanatokban odacsempészi a kártyái közé, s megnyeri a partit. Nos, Alban Berg is, a döntő pillanatokban mindig „benyúl a kabátujjába", s becsempészi a maga „jó lapjait", a maga ellenállhatatlan erejű muzikalitását, zenei tehetségét, a „kártyái közé", s ezzel mindig megnyeri a játszmát. Ezért tartom őt nagy zeneszerzőnek. Alapjában romantikus szertelensége ugyanakkor sokat köszönhet a szigorú iskola fegyelmének.

Merre látja tehát a fejlődés útját?

— A modern zene hallatlanul gazdag lett, s igen sok lehetőség nyílt meg minden irányban. De a további fejlődés útja, meggyőződésem szerint, nem vezethet az atonalitás irányába. Tonalitáson természetesen nem a hangnemhez való kötöttséget értem, még kevésbé a dúr-moll rendszert, hanem tonálisnak nevezem az olyan kompozíciókat is, melyekben egyes szakaszok egy pont, egy tonális bázis, egy hang köré épülnek. És mennyi új lehetőség rejlik még a bi- és polytonalitásban, s az egészen szabad tonalitásban, amit szupertonalitásnak neveznék. Persze azzal is tisztában kell lennünk, hogy nagy mesterek igen ritkán születnek.

A legújabb irányzatok követőiről egyértelmű elmarasztalással szól, „közönségük egyáltalán nincs, ami van, az is sznobokból áll és néhány kritikusból, aki az el nem ismert zsenik” felfedezőjének szerepében akar tetszelegni.”

Őszinte elismeréssel és nagyrabecsüléssel beszél Frank Martin és Benjámin Britten művészetéről.

— Bennük azt a muzikalitást, azt a zenei zsenialitást érzem, amit a modern zene legnagyobb műveiben mindig megéreztem, még akkor is, ha kezdetben nem értettem meg teljesen. „A katona tör- téneté"-ben például annakide- jén sok újszerű elképzelés zavarba hozott, s csak tü- zetes tanulmányozás után ér- tettem meg igazi jelentőségü- ket, de már első pillanattól kezdve éreztem benne a ze- nét, megéreztem, hogy jelen- tős kompozíció. Ennek meg- ítélésében a kortársak sem igen szoktak tévedni. Gyakran előfordul, hogy az ember első hallásra még nem tud mit kezdeni egy művel, csak érzi, hogy itt valami nagy dologról van szó. De erre iro- dalmi példákat is bőven so- rolhatnék. Sartrc egyik nagy- szerű könyvét például csak akkor értettem meg igazán, amikor harmadszor is elol- vastam; de már először is tudtam, hogy rendkívüli al- kotás. Ez az érzékem nem is csalt meg sohasem. S ezt éreztem kezdettől fogva Bar- tók minden alkotásában, emiatt tartom a század leg- nagyobb zeneszerzőjének.

— Sztravinszkij késői stílusváltásait már nem tudom meggyőződéssel követni. Egy ideig a fiatalok mentek ő utána, most mindenáron fiatal akar maradni, s ő fut az ifjak után. De akármit csinál, érezni mögötte egy rendkívüli muzsikus egyéniségét, egy nagy mester jelenlétét. Hindemith spekulatív lett az utóbbi esztendőkben, úgy is mondhatnám, a saját elméletének rabja.

Végül szóba kerül, hogy Sztravinszkij őt tartotta a „modern, tárgyilagos" vezénylés mintaképének. Hangversenyein pedig kiderült — hisz romantikus műveket vezényelt, —, hogy Ansermet korántsem az az objektív előadó-alkat, aminek Sztravinszkij leírása alapján hihetnénk.

— Sohasem voltam az az előadó-típus, aminek ő leírt, — mondja válaszul. De megértettem, hogy bizonyos művek előadásához erre van szükség, mert a kompozíció belső, zenei értelme így kívánja, ám ez korántsem jelenti, hogy minden művet ebben a felfogásban kell tolmácsolni, Sztravinszkij csak a saját elképzelései és elmélete alapján tudott megítélni művészeket, bennem is csak ezt látta meg. Nagy embereknek az ilyen elfogultságot is meg tudjuk bocsátani.

FÁBIÁN IMRE

(A cikk a Muzsika 1961 novemberi számában jelent meg.)