Asztali zene

Várdai István csellójátéka mindig ámulatba ejtő. Akár kamaraformációban lép a pódiumra, akár valamely reprezentatív versenymű szólistájaként, előadói magatartását alázatosság és őszinteség, interpretációit hitelesség jellemzi. De legalább ennyire kivételes a hangszerkezelése: a hallatlanul észrevehetetlen húr- és vonóváltások, a légiesen könnyed virtuozitás, a lemezfelvételekre emlékeztető makulátlanság, s nem utolsósorban az a páratlanul bársonyos és plasztikus hangszín, amelyet legújabban az „Ex du Pré–Harrell”-ként emlegetett Stradivariusból csalhat ki.

Kétség sem fér hozzá, hogy Várdai mint gordonkaművész világszerte nagy hírnévnek örvend, zenei tevékenységének azonban akad egy kevésbé ismert oldala is. Tudniillik időnként vonó helyett karmesteri pálcát ragad a kezébe, emellett 2020 óta a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti igazgatójaként működik. Együttesének október 1-jei hangversenye éppen azért ígérkezett igazán különleges alkalomnak, mert ezúttal egyszerre volt jelen mindhárom minőségében (emelett pedig az esemény alapvetően a zene világnapjának, valamint a zenekar úgynevezett „mesterjáték-programjának” megünneplésére szolgált). Az est első felében ugyanis Joseph Haydn két csellóversenyének szólistájaként, míg a másodikban Beethoven Eroicájának dirigenseként töltötte be a vezetői szerepet.

A Haydn-kompozícióknak (D-dúr, Hob.VIIb:2; C-dúr, Hob.VIIb:1) felettébb előnyükre vált, hogy a zenekar arculatából kifolyólag egészen kis vonóskari létszámmal – voltaképpen korhű apparátussal – hangzottak el. Mindvégig fokozott bensőségesség hatotta át őket, s az a fajta jó értelemben vett közvetlenség és családiasság, amelyet eredeti funkciójuk, illetve a részben abból fakadó intim, kamarazenei jellegük révén eleve magukban hordoznak. Ám ezek a concertók aligha kelhettek volna életre ilyen üdeséggel, ennyire a maguk valódiságában, ha az előadást nem a szólista tartja össze, ha ő nem úgy lép fel, mint az együttes egyik, társaival egyenrangú tagja, aki mindössze azért áll néhány percig kitüntetett pozícióban, mert ez alkalommal, puszta véletlenségből, rá esett a választás.

Várdai szólista, karmester és zenekari tag volt egy személyben. A korabeli szokás szerint együtt continuózott a többi csellistával, amikor csak tehette, ügyet sem vetve arra, zárlati pillanatban hagyja-e abba a játékot vagy sem. Eközben nemcsak a koncertmesterrel, hanem a többi szólamvezetővel is szüntelenül kommunikált; megnyilvánulásából kiviláglott, hogy minden egyes hangnak, gesztusnak, frázisnak egyszersmind tökéletes ismerője és tökéletes kontrollálója. Ha pedig mindez nem lenne éppen eléggé meggyőző: saját megszólalásain belül megfontoltan, mégis a legnagyobb természetességgel tett különbséget lényeges, kevésbé fajsúlyos és úgyszólván jelentéktelen zenei anyag között. Megmutatta továbbá mennyire bájos lehet egy-egy rondótéma, mennyire szívmelengető egy-egy lírai lassútétel, mennyire az újdonság erejével ható egy-egy rövid minore-szakasz. Nagy ritkán ugyan előfordultak makulák (hol intonáció terén, hol a húrok bezörgése által), de összességében ez is inkább a produkció életteli elevenségét erősítette, semmint rontotta annak értékét. Bizonyára így vélekedett a közönség is, miután a művésztől nem egy, hanem két raáadást követelt meg. E követelésnek eleget téve előbb Bach C-dúr csellószvitjéből szólalt meg a Prelúdium (amely sajátos módon egészen azt a benyomást keltette, mintha a C-dúr versenymű újabb kódája lenne), utóbb David Popper Hohe Schule des Violoncellospiels című etűdsorozatából a 28. darab.

Az est első felében megtapasztaltak nyomán még izgalmasabbá vált a kérdés, amely már előre felvetődött a műsorösszeállítás kapcsán. Nevezetesen az, hogy Beethoven III. (Esz-dúr, op. 55) szimfóniája milyen viszonyban áll majd a két Haydn-alkotással; hogy Beethoven formabontó, a zenei romantikát megalapozó újításai domborodnak-e majd ki, vagy inkább a hasonlóságok, a valahol igencsak mélyen gyökerező közös esztétikai alap kerül-e nyomatékosításra. Megítélésem szerint utóbbi történt. Az Eroicát ugyanaz a szellemiség, ugyanaz a bensőséges kamarazenei jelleg járta át, mint korábban a concertókat. Noha az is közrejátszott ebben, hogy a vonós szekció a klasszikus előadásokénál jóval kisebb létszámmal rendelkezett (a szimfóniára mindössze egy-egy pulttal növekedtek meg ezek a szólamok), döntő jelentőségű a nagyívűségre való törekvés ötletének tudatos elvetése volt. Várdaiék különálló tételekben és azok adta karakterrajzokban, sőt azokon belül is aránylag kis szakaszok egymásutániságában gondolkodtak, ami kétségkívül atmoszférateremtő hatással bírt, ráadásul kifejezetten jót tett az egyes frázisoknak külön-külön. A tételek megformálására ugyanakkor kedvezőtlenül hatott. Hasonlattal élve: az interpretáció során akként gyönyörködhettünk a szebbnél szebb pillanatokban, miként a drágagyöngyökben, de semmiképpen sem úgy, mint hosszabb-rövidebb gyöngysorokban.

Úgy vélem, ennek az összetartó erőnek a hiánya mindenekelőtt azon múlt, hogy a karmester miképpen nyilvánult meg az adott koncerten, az adott elhangzáskor. A produkción ugyanis tagadhatatlanul érződött a precíz és minőségi betanítás, amiképpen Várdai hangszeres zenészként történő megközelítésének pozitív hozadéka is. Csakhogy vezénylése egyszerűen nem bizonyult eléggé határozottnak és rátermettnek; figyelmét aránytalanul osztotta meg a vonós- és a fúvóskar között, mozdulatai nehezen voltak értelmezhetők. Azt persze tudjuk, hogy Várdai amolyan műkedvelő dirigens, a karmesterek Liebhaberje, akinek (remélhetőleg) mindig is a csellózás lesz a preferenciája. Már csak ezért is érdemes a Beethoven-előadás hiányosságai helyett annak értékes vonásaira koncentrálni, mindenekelőtt arra a hozzáállásra, amely a maga közvetlenségével és valódiságával meggyőzően rokonította Beethoven szimfóniáját Haydn versenyműveivel. Olyannyira meggyőzően, hogy a hallgató képzeletében akarva-akaratlanul megelevenedett a bécsi klasszicizmus időszakának jellegzetes elhangzási közege – grófokkal és nemesekkel, önfeledt társalgással, sőt akár pompás lakomával együtt.

(Várdai István, Liszt Ferenc Kamarazenekar – 2022. október 1., Zeneakadémia)