Meditittimo

Autizmus és handpan Bánkövi Gyula első operájában

‒ Új műfajban teszi próbára magát a zenekari és kamarazenében sok sikert aratott, a közelmúltban elnyert KÓTA-díjjal kórusszerzőként is elismert Bánkövi Gyula. Mi ihletett operaírásra?

‒ Talán furcsa, de eddig az opera műfaja állt tőlem a legtávolabb, hiszen ezt leszámítva minden műfajban írtam már kompozíciót. Természetesen vannak szeretett operáim, de általában a teatralitás, a túlfűtött érzelmek, a legyilkolt főhős késsel a szívében még percekig dalolása taszít. Viszont a régóta halálra ítélt műfajban mégis van valami vonzó. Ha a 18. századig visszatekintünk, Rameau nemcsak operákat, hanem opera-baletteket is írt, amelyekben a tánc épp oly fontos volt, mint az ária. Persze akkor más volt a befogadás is: Vivaldi korában beszélgettek az operaelőadás alatt, majd felkapták a fejüket, ha valami megtetszett.

‒ Háttértelevíziózás módjára…

‒ Pontosan. Egyrészt az izgat, hogy mit lehet ma ezzel a műfajjal kezdeni. Másrészt találtam egy témát, amely megmozgat. Először gyerekoperára gondoltam, s úgy véltem, magam meg is tudom írni a szövegkönyvét (merthogy három éve, úgy érzem, elég jól elboldogultam A Félhetetlen c. zenés mesével, aminek időtartama több mint egy óra). Így láttam neki, jó néhány áriát meg is írtam. Egy autizmussal élő kisfiú a főszereplő, azaz ma már ezt sem állítanám biztosan, inkább ő a tengely, aki körül minden történik. Miután beláttam, hogy én nem fogom tudni a librettót megírni, kellett találnom egy erre megfelelő személyt. Segítségemre jött második gyerekem, Dorottya, aki kreatív írást végzett a bölcsészkaron, tizenegynéhány évet énekelt az Angelica Leánykarban, kitűnően hegedül, publikáló író, költő, tehát nagyon jó adottságai vannak a feladathoz. Ő most sokat jár konzultálni autizmussal élő gyerekek közé, és rengeteg szakirodalmat olvas. Én is most találtam egy rendkívül érdekes könyvet, amelyet egy 15 éves autizmussal élő kisfiú szemszögéből írtak meg. Tehát végiggondolva a szereplőket, világossá vált, hogy nem gyerekoperát írunk, hanem két felvonásos felnőtt művet, amelynek központi figurája ez az autizmussal élő kisfiú, és körülveszi hat-nyolc szereplő, akinek pontos jellemábrázolása, karakterfejlődése van. Autizmussal élőkkel foglalkozó pedagógusok kérdezték, mire fut majd ki a cselekmény. Azt tudni kell, hogy az autizmussal élők változatlanok maradnak, vagy csak nagyon kis változást lehet náluk elérni. Nekünk, őket körülvevőknek érzelmeink vannak, nekik vagy nincsenek, vagy minimálisak. Jó esetben az értelmükkel tudnak érezni, ha azt meg tudják tanulni. Tehát nem az a megoldás, hogy mindenáron átalakítsuk őket a mi világunk szerint, hanem hogy mi tanuljunk meg az ő fejükkel látni, s ha ez sikerül, megláthatjuk bennük értékeiket. Ők tisztán gondolkodnak, lebontják az érzelmet maguk körül, sokkal élesebben látják a valóságot, s éppen ezért sok dologgal nem hajlandók azonosulni. Nem érzik azoknak a körítéseknek a jelentőségét, amiket a magukat normálisnak nevező emberek megélnek. Ettől egy nagyon szikár, egyszerű, de nagyon világos, érthető világban élnek. Persze, ahogy mondani szokták, ha ismersz egy autizmussal élőt, egy autizmussal élőt ismersz, mert mindegyikük más, és sok fokozat van. Az opera cselekménye sokrétegű, szerelmi háromszöggel, négyszöggel, korunk kritikáját is megképző főszereplőkkel. S mind változnak: aki az elején szimpatikus volt, a végére merőben mássá válik. Az a jó dráma, cselekmény, amelyben a szereplők nem statikusak. Az autizmussal élő kisfiúnak fontos szerepe van e változásokban. Egyszer a szigligeti alkotóházban dolgoztam, s találkoztam Csender Levente íróval, akinek van egy autizmussal élő kisfia, akiről mesekönyvet írt A különleges Meditittimo kalandjai címmel. Siker lett, már több kiadást is megért, és idegen nyelvre is lefordították.  Magát ezt a történetet nem éreztem alapul vehetőnek az operához, de rengeteg elemet be tudok építeni belőle. Az autizmussal élők sokszor idegenkednek mindentől, ami bizonyos színű, vagy formájú – a mi főhősünk, a szögletestől. A kerek formát viszont nagyon kedveli.

‒ Egy különleges hangszerrel is találkozni fogunk a Meditittimoban. Mi ez?

‒ Nem tudok arról, hogy az opera történetében valaha is handpant használtak volna. Ezen az utcazenészek által gyakran használt csodálatos, meditatív hangú, kerek hangszeren játszik majd a kisfiú. Többek közt ezáltal lesz Meditittimonak olyan értéke, amire rácsodálkozhat a világ. Végig párhuzamosan fut majd a kisfiú és az őt körülvevő, úgynevezett normális világ. A „normális” világ akusztikus hangszereken jelenik meg, a kisfiú viszont az elektroakusztikum hangzásából táplálkozik. A történet voltaképp futurisztikus idősíkba helyezkedik, hiszen a szülők sejtbeültetéstől remélnek gyereket, s azon gondolkoznak, hogy két vagy három beültetés legyen – ezzel a képpel kezdődik az opera. Az autizmussal élőkre általában jellemző a mindig visszatérő motorikusság, ezt fejezi ki az elektroakusztikus repetitív zene. A kisfiú és az őt körülvevő világ eltérő zenéje a végén találkozik, de nem olvad össze, hanem egymás mellett szervesen, tartalmasan fut.

‒ A Félhetetlen című zenés meséd szövegét – mint mondtad – (Grimm nyomán) magad írtad. Ez miért kíván librettista társat?

‒ Mert itt jellemrajzokat kell kialakítani, ehhez a szakmában tanult ember kell.

‒ Gondolom, az operádban drámai ütközések is vannak.

‒ Tele van ilyenekkel. Ezért is nem gyerekopera lesz belőle, hiszen felnőtt problémákat vet föl.

‒ Ha jól tudom, különös módon került kezedbe Meditittimo „története”.

‒ Szigligeten ebéd előtt mindig futok. Egyik nap viharos szél kerekedett, s egy hatalmas fa előttem dőlt ki. Ha húsz másodperccel előbb érek oda, komoly baj lehetett volna. Ekkor barátkoztam össze Csender Leventével, aki átadta Meditittimo könyvét, s a dedikáció őrzi a fakidőlés emlékét is (egy, a könyv első lapján található rajz formájában).

‒ Milyen szerepeket formálsz, milyen hangfajokkal?

‒ A szereplők: a gazdag, becstelen műtrágya-gyáros, az ő felesége, aki influenszer, menő divattervező, de ez a menőség inkább kirakat, s ő a műtrágya-gyáros huncutságaiból él. Nekik születik három egyforma gyermekük – egyikük Meditittimo. Lesz a darabban egy varázsló, mintegy pszichiáter, aki előre megmondja a jövőt – ez is tipikus 21. századi alak, hiszen ma inkább fürkésszük a jövőt, mint hogy a jelennel foglalkoznánk. Egy oktató, ő kontratenorista, csak a pénzre hajt, utálja a gyerek(ek)et. Egy bejárónő, aki mindent lát és tud – ezzel kulcsszereplővé válik. Végül egy álszent, magát kereszténynek mondó, valló ügyvéd – nem árulom el, milyen mondatokat fog énekelni. Humor is lesz az operában. S egy homeless alak, aki a kisfiúhoz a legközelebb tud kerülni, de mivel nem jólszituált, tiltják a barátságukat. Tehát nincs sok szereplő, ez praktikus az előadhatóságnál. A hangfajok már megvannak, sőt, konzultáltam is már esetleges énekesekkel, akik jó tanácsokat is adtak. Amikor az elektroakusztika megjelenik, mindig meg kell oldani, hogy az akusztikus hangszerek bekerüljenek az adott hangzó térbe, hogy a kettő ne váljék külön. S hogy az autizmussal élő kisfiú énekelni fog-e a színpadon? Nem biztos. Lehet, hogy tánccal jelenik meg, sőt, a testvérei mondandóját is valószínű, ez fejezi majd ki. Fölmerült már, hogy fentről a kulisszákból halljuk a kisfiú hangját. Nem szokványos tehát az operai helyzet. Most alakítom ki az opera hangrendszerét, ahhoz kell majd legyártatni a handpant, s technikailag megoldani, hogy az (mintegy) a kisfiú kezében szóljon. Rengeteg buktató vár még, de elindult a munka.    

‒ A hangszerelés is inkább kamaraoperai jelleget ígér?

‒ Nem gondolkodom nagy zenekarban, már csak azért sem, mert kiélezett karakterek lesznek, s egy-egy hangszer, vagy hangszercsoport kiemelésével sokkal többet tudok elérni, mintha 30 hegedű húzná.

‒ Úgy veszem ki szavaidból, hogy még az elején tart a munka.

‒ MMA és NKA ösztöndíjak szabnak határidőt. 2024 augusztusára készen kell lennem.

HOLLÓS MÁTÉ