Ünnepi nyitány

Igen erős felütése volt az idei Bartók Tavasznak – a Ludwig Múzeum kiállítás-megnyitója mellett – a Cseh Filharmonikusok Szemjon Bicskov vezényletével adott hangversenye a Müpában. A műsort természetesen Bartók-kompozíció, A csodálatos mandarin-szvit nyitotta, ezt egy francia szerző, Thierry Escaich csak néhány nappal korábban, Prágában bemutatott, vadonatúj művének hazai bemutatója követte, majd a szünet után Stravinsky Petruska-szvitjének 1946-os verziója – a Burleszkjelenetek négy képben – zárta a hangversenyt.

Bartók kristályszerűen tökéletes zenekari művének nyitó nagyváros-zenéje szinte zavarba ejtően szép, lekerekített zenekari hangzással, mintegy élő organizmusként fejlődve szólalt meg, mintha Bicskov az ideges-harsány hangzavarban is a természeti jelenségek esztétikumát kereste volna. Ez azonban csak az első benyomás volt, bizonyára nem függetlenül attól az est folyamán egyre erősödő élményünktől, hogy egy egészen kiemelkedő, tökéletesen fegyelmezett és összecsiszolt zenekart hallhattunk.

Már kezdettől fogva hasonlóan pozitív benyomást keltett a karmester is: vezénylésének hasító precizitása a zenei folyamat sodrásának és kohéziójának erőteljes érvényesítésével és ugyanakkor igen differenciált, expresszív gesztusokkal és a színek virtuóz kezelésével párosult. A hallgatóra a legerőteljesebb hatást azonban az izgalmi állapot lankadatlan fenntartásával, majd a végkifejlet felé haladva a groteszk mozzanatok erőteljes kiemelésével, a feszültségnek az elviselhetetlenség határáig történő fokozásával tette.

Thierry Escaich Szimfonikus etűdök című darabja – a szerző honlapja szerint: Zongoraversenye – négy, egymást szünet nélkül követő tételből álló, zongorára és zenekarra írott kompozíció. Ha a műről alkotott benyomásomat egyetlen szóba akarom sűríteni, akkor a legalkalmasabb szónak a „zsúfoltság” látszik. A sűrű szövésű partitúra és a Rahmanyinovra emlékeztetően nehéz, gazdagon burjánzó zongoraszólam igen sok izgalmas ötletet, színt, zenei gondolatot foglal magába – talán túlságosan is sokat. A terjedelmes mű architektúrája s az, hogy éppen honnan hová tart a zenei folyamat – ez viszont nehezen volt nyomon követhető a gyakori, filmszerű váltások következtében. Valamifajta érzelmi űzöttség is sugárzott a vastagon hangszerelt, hol küzdelmet, hol párbeszédet formázó „etűdökből”, s nemigen volt világos a néhány lírai-idilli pillanat jelentése, a mű egészéhez való viszonya sem. Kétségtelen azonban, hogy mindeme töredezettség ellenére biztos tudással megkomponált, minden szempontból igényes darabról van szó.       

Az előadók ugyanakkor továbbra is elkényeztettek bennünket. Bicskov tökéletesen kontrollálta a bonyolult folyamatokat, plasztikusan formálta meg a részleteket, és a zenekar – ahogyan már a Bartók-szvitben is – mind egészében, mind pedig egy-egy szólisztikus teljesítmény révén imponáló teljesítményt nyújtott. És kifejezetten felső fokon, élményszerűen játszott a darab szólistája, Cso Szongdzsin zongoraművész is, aki zeneileg és technikailag is nagy erőpróbát jelentő szólamát valamiféle magától értetődő természetességgel, nem csupán káprázatos virtuozitással, de kifejezetten élvezettel és elementáris szuggesztivitással adta elő.

A legteljesebb élménnyel azonban mégiscsak a hangverseny zárószáma szolgált. A Petruska-szvit káprázatos, keleties gazdagsága, a számos kamarazenei finomsággal és áttetszőséggel komponált részlet különösen hálás feladat elé állítja előadóit, s a zenekar és karmestere az utolsó csöppig kiürítette a serleget. A nyitórész vásári forgataga elgondolkodtatóan rímelt Bartók nagyvárosi kavargására – kontrasztot képezve vele, de a koncert „nagyformáját” is megalapozva. Bicskov bámulatos megjelenítő erővel idézte fel a darab erőteljes képeit, de még a tételek összekapcsolódása, egymásba történő áttűnésük ritmusa is jól megkomponált, izgalmas eseményt jelentett.

A zenekarból, jóllehet vonós szólamai is nagyon összehangoltan, kulturáltan zenéltek, lehetetlen nem kiemelni a – cseh hagyományoknak megfelelően – nagyszerű fúvósokat. Rég hallottam ilyen érzéki szépségű hangon, olvadékonyan játszó első oboistát, amilyen az övék; a Petruska boszorkányosan könnyed trombitaszólója egyenesen fenomenális volt; a két klarinét pianóban játszó duója éteri finomsággal szólt; a rezek meg egyenesen utolérhetetlen erővel és tisztasággal – vagy éppen groteszkséggel – zendültek meg. S az egész vidám és szomorú történetet üdeség, lendület és energia hatotta át.

Karel Ančerl egykori együttese, azt hiszem, ma is a világ nagy zenekarainak egyike.

MALINA JÁNOS

(Cseh Filharmonikus Zenekar, Cso Szongdzsin, Szemjon Bicskov – 2023. március 31. Művészetek Palotája)