IMPETUS

Dragony Tímea ereje

‒ Írtál már szólódarabot hárfára?

‒ Tuba-hárfa duót igen, szólót eddig még nem.

‒ Azért rontok rád a kérdéssel, mert én mindig gondban vagyok, ha hárfára írok. Az én világom kromatikus, a hárfa viszont diatonikus hangszer, más hangzó világot képvisel. Ez téged nem zavar?

‒ Nem könnyű, át kell gondolni. Más az, amikor zenekarban egy adott pillanat hangnemi egységébe kapcsolódik a hárfa, arra könnyebb ráhangolódni. A tuba-hárfa kettősben tanultam meg, hogy időt kell hagyni a pedálok váltogatására. Azoknak a zaja ugyanis meglehetősen zavar.

‒ Most készülő szólód elkerüli ezeket a buktatókat?

‒ Nem volt feltétlen vágyam hárfamű komponálása… Az egyik zenekari darabomban játszó Kriesch Barbara felkért szóló írására. Elmondtam neki aggályaimat, s próbáltam kamarazene felé terelni, de ő biztatott a feladat megugrására. Műhelymunkába kezdtünk, sokat konzultáltunk. Igyekeztem olyan tematikát találni, amely segít kiküszöbölni e problémákat. Lírai tartalomra gondoltam, technikailag pedig arra, hogy a pedálváltást hosszan el tudjam kerülni. Zenémre jellemző a harmóniák menet közbeni módosítása, színezése, ezt kellett kordában tartanom technikailag. Barbara egy kamara kompozíciókból álló lemez készítésére készült, s abba illeszthetően írom Yas [ejtsd: jáz] című darabomat, ami török női név, és nyarat jelent. Van egy török ismerősöm, megtetszett, hogy náluk sok efféle jelentéssel bíró név van. A darab egy nyári napról szól, benne a napsütés, a naplemente, egy kis zápor – még dolgozom rajta, de már „jól állok vele”. Az első néhány oldalra azt mondta Barbara, hogy kissé óvatosra vettem, de ennek a veszélyét vállalom. A mű folytatása lesz majd kalandosabb…

‒ Ugyancsak munkában lévő új zenekari darabodban is van hárfa?

‒ Igen. Eddigi öt zenekari kompozícióm 14 és 27 perc közötti terjedelmű volt, most kifejezett célkitűzésem, hogy közel háromnegyed órás, koncertfélidőt kitöltő, többtételes nagy alkotást hozzak létre. Az eddigi esetekben a „szűkebb” időkeretben belső karakter- és tempóváltásokat alkalmaztam, most a többtételességben annak esélyét látom, hogy egy-egy egész tételen végigvigyek egy tempót vagy karaktert, a zenei anyag még nagyobb ívben kerülhessen kidolgozásra. Ennek címe IMPETUS lesz, ami hajtó-, lendítő erőt jelent. Négy tételt szeretnék formálni. Nagy apparátust veszek igénybe. Eddig is arra törekedtem, hogy különböző zenekari kompozícióim eltérő hangszerelésűek legyenek. Most még nagyobb szerepet szánok a kürtöknek, trombitáknak, ütőknek.

‒ A nagyobb szerep több hangszer alkalmazását, vagy a játszanivaló gazdagítását jelenti?

‒ Mindkettőt. Helyenként erősítést, másutt több szólamot a rezeknél. Nagyobb ütős parkot is használtam már, de most azt is cizelláltabban képzelem el.

‒ A tételek nem egyformán lesznek robusztusak, ha jól gondolom. Milyen ellentétek lesznek a tételek között?

‒ Nagy ellentétek lesznek. Nagy örömök állnak szemben nagy nehézségekkel, mindebben nagy energiák feszülnek. Vágytam már mély, expresszív, lélekbe markoló, úgy is mondhatjuk, túláradó lassú tételre, amely szélsőséges végletekig terjed.

‒ Zenekari darabjaidnál, sőt sokszor nemcsak azoknál megszoktam, hogy valamilyen programatikus tartalom nyilvánul meg bennük, például a kelta mondavilág. A program könnyíti-e zeneszerzői munkádat, vagy más okból jársz ezen az úton?

‒ Nem úgy mondanám, hogy könnyíti, hanem körvonalazza, hogy megteremtsem magamban az arányokat, a formát, a karaktereket. A történet megtermékenyíti a gondolataimat.

‒ Mi határozza meg, hogy milyen tartalom érdekel?

‒ Szakmai beszélgetésekben rendre előfordul a kérdés: mi a zeneszerző feladata? Sokan kérdezik: könnyed, játékos tartalmakat miért írunk ritkán? Azt veszem észre magamon, hogy nem a világ aktuális problémáit ragadom meg, nem azokat ábrázolom, viszont fontos számomra, hogy komplex élményt nyújtsak a közönségnek, szellemileg és hangzásban egyaránt, s azt magáénak tudja érezni. Zenehallgatóként sem szeretem azokat a műveket, amelyek nem tükrözik a címüket, illetve nincs meghatározó szellemi hátterük.

‒ Az IMPETUS tételeinek is adtál címet?

‒ Lehet, hogy az első tételnek ugyancsak ez lesz a címe. A további tételeké pedig Ardor (tűz, lelkesedés), Vertex (fordulópont, örvény), Excelsior (előre, fel, a dicsőség felé). Ezeknek ki kell fejezniük mindazt, amit az erő tud nyújtani akár pozitív, akár negatív, felemelő, vagy letaszító értelemben. Szeretném elgondolkodtatni a hallgatót. Egy ilyen terjedelmű darabban feltétlenül fajsúlyos tartalommal akartam előállni.

‒ Ez az igény zenei neveltetésedből fakad?

‒ Igen. Mikor Keuler Jenővel elkezdtem tanulmányaimat, zenét hallgatván és zenéről beszélgetvén egyszer azt kérdeztem tőle, nevezzen meg olyan alkotásokat, amelyek testesek, vaskosak, eszközökben, építkezésben gazdagok, földbe döngölik az embert. Ő Honegger szimfóniákhoz irányított. Innen ered vonzódásom a szimfonikus műfajokhoz.

‒ Ezek a masszív élmények nem vontak oly módon bűvkörükbe, hogy ettől akár időlegesen az adott mesterek követőjévé váltál?

‒ Mindig igyekeztem távolságot tartani, akármennyire rajongtam az adott mesterekért. Olyan szempontból viszont igen, hogy hamar ráismertem, nekem tetszik az az energia, amely azokban a művekben megnyilvánul, s hogy mennyire fontos nekem a zenemű magvassága.

‒ Aktuális alkalom is kezedbe adta a tollat, megint nagyobb léptékű műhöz.

‒ Másodikos zeneakadémista koromban zeneszerzés órán tanárommal, Orbán Györggyel beszélgettem, milyen életet képzelek el majd a pályámon. Játszott zeneszerző szeretnék lenni – mondtam magabiztosan. Kissé mosolygott, s azt felelte: akkor indulni kell zeneszerző versenyeken, meg kell nyerni néhányat, hogy felfigyeljenek az emberre. Éppen a következő óra idején írták ki a Petőfi Quodlibet pályázatot három kategóriában: ének-zongora, kamarakórus zongorával és esetleg szólistával, illetve szólistára, kórusra és szimfonikus zenekarra. Orbán azt tanácsolta, válasszam a legnagyobb apparátust. A Lennék én folyóvíz című verset választottam, ami lírai zenét inspirált, de meg lehetett benne mutatni szerelmi drámai konfliktust is. A versenyt megnyertem. A díj az volt, hogy a Somos Csaba vezényelte Szolnoki Szimfonikus Zenekar és a Bartók Béla Kamarakórus (az utóbbiakkal máig is dolgozom) felvételt készített belőle Miksch Adrienn szólójával. Vele való együttműködésünk is akkor kezdődött. A koncert – már nem is emlékszem, miért – elmaradt, így azóta sem lett ősbemutatója. Most a Petőfi-emlékév kapcsán Záborszky Kálmánnak küldtem el a felvételt, ami megtetszett neki, de azt javasolta, írjak még egy másik eltérő karakterű művet is. Így régi és új „énem” egyszerre kerül a nyilvánosság elé. Most forgatom ismét a Petőfi-összest.

‒ Régi és új éned szemben áll egymással, vagy békésen kiegészíti egymást?

HOLLÓS MÁTÉ