Tisztasági fürdő

Megnyerően öregszik Kovalik Balázs rendezése, és egyáltalán: az Elektra egész előadása jól áll az Operának 2023 tavaszán. Ami nem kis dolog ebben a szeszélyes, az Andrássy úton most a szokottnál is szeszélyesebb évszakban.

Tizenhat éve, 2007 őszén történt, hogy a Magyar Állami Operaház vezetésébe frissen bekerült művészeti igazgató, Kovalik Balázs megrendezte Richard Strauss Elektráját. A hazai operaélet viszonyaihoz mérten szokatlanul nagy várakozás előzte meg azt a premiert: részint a főszerepekre meghívott sztárvendégek (Nadine Secunde és főként Agnes Baltsa), részint a profi reklámkampány, részint pedig – és éppen nem utolsósorban – a rendező személye okán. Kovalik ugyanis előbb volt rendező, mint igazgató, és túl a Mozart-maratonon meg egy sor más, szikrázó tehetséget jelző produkción már kétségkívül az ő működése számított a korabeli magyar operaélet legizgalmasabb és egyszersmind legkorszerűbb jelenségének. Lehetett vitatni, vagy éppenséggel feszélyezően németesnek találni a rendezői stílusát, ám ettől még mindannyiunk számára tudomásul szolgált, hogy vele és általa évtizedeket ugrott előre az operajátszásunk. Ezt bizonyította az említett őszön az Elektra premierje is gondolatiságában és vizualitásában egyaránt oly félreismerhetetlen támadóerejével, az énekeseket animáló lendületével. S miközben a darabzáró rendezői ötletet, Oresztész nővérgyilkos géppuskázását szájbarágósnak és némiképp tolakodónak lehetett vélni (magam annak véltem), a produkció megérdemelt sikere az első pillanattól kezdve egyértelmű volt.

Az Opera MítoszFeszt elnevezésű tematikus fesztiváljának április 29-i estéjén most ráadásul kiderülhetett, hogy ez az Elektra nem egyszerűen őrzi a szavatosságát, de mintha egyenesen az előnyére válna az idő múlása: letisztultnak, stílusosnak és (majdnem az utolsó pillanatig) példásan mértéktartónak hat. Igaz, ebben az is közrejátszhat, hogy Kovalik teljesítménye ma részben félhivatásos vagy egészen amatőr rendezők munkái fölé magasodik, amelyek ráadásul, habár sokadik felöntésben, de sokszor még mindig őt másolják. Ez a felettébb kedvező benyomás azonban csupán annak köszönhetően válik ennyire markánssá ezen a tavaszon, hogy az előadás egésze felmutatja azt az erényt, amely gyakorta még a jobban sikerült budapesti operaprodukciókat sem feltétlenül jellemzi: a tartást. Itt most mintha mindenki a helyén lenne, átérezné a saját feladata és az egész ügy (sőt: Ügy) jelentőségét, s ilyesformán egy felismert és elfogadott cél közös végrehajtásán tevékenykedne szólistagárda és kórus, karmester és zenekar.

A címszerep Rálik Szilviáé, s ez a vártnál is nagyobb ajándék a közönség számára. Ma ugyanis Elektra (vagy Élektra) Rálik legjobb, legigazibb szerepe, amelyben nemcsak jószerint kimeríthetetlennek tetsző színpadi energiáit kamatoztathatja, de a szopránja is remekül állja a szólam elvárásait. A hang, amelynek kiélesedését kommentelő connaisseurök itt-ott bizony előszeretettel felpanaszolják, most végig kontrollált marad és jól őrzi a formáját, s ami még fontosabb: mindvégig a figurateremtés szolgálatában áll. A rendezés mellett legfőként Rálik alakítása biztosítja az este felhajtóerejét, ám mellette még három jelentős operaszínpadi teljesítmény, három rettenetes és szánnivaló tragikus alak akad az előadásban: Schöck Atala (majdnem) fejedelemasszonyi és (egészen) pszichopatológiás Klütaimnésztrája, Miksch Adrienn vágyai ellen élni kényszerülő Krüszothemisze és Bretz Gábor Oresztésze, aki olyan zártságot képes közvetíteni felénk, hogy szinte nem is lenne szükséges sötét öltönyt és napszemüveget hordatni vele. De szintúgy jó Horváth István királyi fürdőköpenyt viselő és hiszteroid tenorú Aigiszthosza, átjön Zavaros Eszter rajongása (5. szolgáló), és feltűnik egészen kicsi szólamában Sahakyan Lusine (Klütaimnésztra bizalmasa) sokat ígérően zsíros hangja is. És a produkció lebonyolítása nemcsak fent a színpadon, de lent a zenekari árokban is örvendetesen összevágónak bizonyul, elsősorban Kocsár Balázs munkáját dicsérve.

Két óra tömény tragédiát kap ezen az estén az operaházi közönség, amely a véres traumák feldolgozhatatlanságának képletét csakúgy érzékletesen felmutatja, mint a hatalom örök késztetését, hogy az aktuális rezsimcserét diadalmas korszakváltásnak állítsa be. Piszok nehéz témák ezek, s mi mégis úgy érezhetjük a tapsrendben még egyszer rátekintve Antal Csaba díszletére, mintha tisztasági fürdőben jártunk volna.

LÁSZLÓ FERENC

(Richard Strauss: Elektra, Magyar Állami Operaház, április 29.)