Eötvös Péter 80

Az eredeti elképzelések szerint Eötvös Péter vezényelte volna a Concerto Budapest együttesét december 14-én. „Nagyon sajnálom, hogy betegségem miatt nem lehetek jelen ezen a koncerten” – állt a zeneszerző-karmester személyes üzenete az est műsorfüzetében, amelyben Eötvös azt is elárulta, hogy a megszólaltatott művek, azaz Luciano Berio nagyszabású Sinfoniája, Maurice Ravel pompás ensemble-kompozíciója, a Bevezetés és Allegro, valamint saját darabja, a Triangel a kedvencei közé tartoznak. Utóbbit húsz éve, a komponista 60. születésnapját köszöntő esten, a szerző vezényletével és Peter Prommel szólójával hallottam először a Millenáris Teátrumban. De Berio Sinfoniája is szorosan kötődik Eötvös karmesteri működéséhez: 2000-ben ő dirigálta a Nemzeti Filharmonikus Zenekart a Budapesti Kongresszusi Központban (március 19-én) – gyaníthatóan magyarországi bemutatóként. Az viszont egészen biztos, hogy a Sinfonia 2. tételének kamaraegyüttesre komponált előképe (O King) a Zeneakadémia Kistermében (ma Solti Terem) 1975 januárjában először hangzott el Magyarországon, természetesen Eötvös Péter vezényletével. Üzenetében Eötvös úgy fogalmazott, hogy „minden zenésznek, zeneszerzőnek vannak fontos darabok, amik valami miatt ott ragadnak a tudatban, mindig visszatérnek a gondolatokban, és nekem Berio Sinfoniája egy ilyen mű”. Számunkra pedig e jelentékeny darab magyarországi recepciótörténete immár elválaszthatatlanul összeforrott Eötvös Péter nevével.

Ezen az estén az argentin-spanyol karmester és zeneszerző, Fabián Panisello vezényelt, a Concerto Budapest és a nagyszerű Neue Vocalsolisten (milyen kár, hogy ezzel a kiváló énekegyüttessel oly ritkán találkozhatunk idehaza) pedig igen magas színvonalon szólaltatta meg Berio darabját, melyet a szerző egykoron (1968-1969-ben) a New York-i Filharmonikusok jubileumára komponált. A New York-i bemutatón még négy, utóbb öt tételessé bővített darab egy hallatlanul kaotikus, kilátástalan és apokaliptikus érzeteket keltő korban született, s e körülmény nyomot hagyott Berio partitúráján is – legalábbis erre hívta fel a figyelmet a Los Angeles Times zenekritikusa, Mark Swed ötven évvel a darab öttételes változatának bemutatója után. Nem meglepő, hogy Swed 1968-hoz kísértetiesen hasonlónak látja a 2020-as éveket, szerinte a „mi volt eddig, és merre tovább” kérdése ma legalább annyira kínzó, mint 1968-ban. Nem tudhatom, hogy rezonált-e erre (vagy erre rezonált-e) Berio zenéjét hallgatva a budapesti közönség 2023 végén (lenne rá oka), az mindenesetre világosan hallatszódott-látszódott, hogy a Sinfonia zenéje ma is friss, felvillanyozó és képes az újdonság hamvasságával és erejével hatni. És ráadásul mindaz benne van, ami Eötvös Péter zeneszerzői gondolkodását is jellemzi, mint például a hangszerelés komplexitása-transzparenciája, az ütőhangszerek használata, a stiláris eklektika (vagy inkább a stiláris előítéletmentesség), az énekhang és beszédhang fonetikai karaktere iránti érdeklődés, a hangzás térbeliségében rejlő potenciál kiaknázása, a hangzáskép elektronikus hangosítás révén való formálása. Talán egyedül a színpadiasság, a zene dramaturgiáját alapvetően befolyásoló színházi látásmód hiányzik csak e darabból. De nem hiányozhatott az est műsoráról!

A tíz tételből álló, ütőhangszeresre és együttesre komponált concerto, a Triangel igazi hangszeres színház (Eötvös leírásában „musical action play”, illetve „action piece”), mely a szó szoros értelmében is rendkívül mozgalmas: látványos a szólista, majd a közreműködő zenészek megérkezése a hangversenytérbe, ugyancsak a szemnek szólnak a tételek közötti megkoreografált átállások, és letagadhatatlan a darab jelenetek, illetve személyiségek/karakterek felvonultatását célzó felépítése. A szólista, az ősbemutatón is közreműködő Isao Nakamura játékmesterként, clown-ként állt a zenei események középpontjában, az esetek túlnyomó részében helyettesítve és feleslegessé is téve a karmestert: micsoda eötvösi poén és humor! Emlékszem, Eötvös 2004-ben még látványosan le is vonult a karmesteri pulpitusról, és a színpad széléről figyelte-élvezte az eseményeket. A darab megkomponált területei inkább csak afféle tájékozódási pontokat jelölnek ki, és igen tág kereteket biztosítanak a szólista kreativitásának. Isao Nakamura élt is ezzel, és a pillanat ihletének engedve formálta át a mű jelentős részét. A darab a szabadság és a kreativitás ünnepévé vált, mintegy megelőlegezve a választ a Sinfonia kérdésére: „merre tovább?”. A Triangel előadása ezúttal arra is számos példát kínált, hogy legtöbbször tényleg a legegyszerűbb dolgok a leghatásosabbak.

Remek előadásban, kvázi intermezzóként szólalt meg Maurice Ravel hárfára, vonósnégyesre, fuvolára és klarinétra írt Bevezetés és Allegro feliratú darabja, mely egészen csodálatos példákat kínált rafinált hangszínkombinációkra, de paradox módon arra is, hogy az egyes hangszerek miként képviselhetik sajátos hangszínprofiljukat.

(Concerto Budapest, vezényel: Fabián Panisello; km.: Neue Vocalsolisten, Isao Nakamura - ütőhangszerek, MÜPA, 2023. december 14.)