Gulyás Márta 70

Van egy zenei megfogalmazás, ami sokak szerint nem megfelelő, nem szabad használni. Így megpróbáljuk figyelmesen kerülni a szót: zongorakísérő. Hiszen nagyon sok zongorista érzi úgy, ez kissé leértékeli a művészetét a szólista mellett. Ez járt a fejemben, miközben a villamossínek közti zebrán energikusan közeledő Gulyás Márta, zongoraművészre mosolyogtam. Aki a július eleji kánikula ellenére vidáman integetett, utazás utáni és előtti fáradtságnak nyoma sem volt az arcán, kíváncsiság annál inkább. És éppen ez az örök kíváncsiság, érdeklődés, figyelem kortalan eleganciájának és művészetének titka…

Kezdjük is ezzel a dilemmával, veled, a – talán mondhatjuk – főállású kamaraművésszel. Problémás a zongorakísérő megnevezés, vagy sem?

Pályafutásom során ezt valóban sokszor megkérdezték már tőlem, de engem egyáltalán nem érdekel. Általában a külsőségek viszonylag kevéssé zavarnak. Ha megnézzük a kamarakoncertek plakátjait, rendszerint tényleg a zongorista neve szerepel utolsó helyen, de tegyük hozzá, hogy Beethoven, Mozart, de még Brahms is azt írta a szonáták kottájára, hogy „szonáta zongorára és hegedűre” vagy „szonáta zongorára és csellóra”. De valójában mindkét szólam ugyanolyan fontos. Persze, egy zongoristának mindig többet kell gyakorolnia a rengeteg hang miatt. Mondjuk úgy, a zongoraszólam kilóra mindig több, mint a másik hangszer anyaga. Ám én nem bánom, hogy nem csupán egyetlen sort olvasgatok egész életemben.

És mikor vagy minek a hatására dőlt el az életedben, hogy nem a szólista, hanem a kamarazenész-tanár útján haladsz?

Nagyon jó kamarazene-tanáraim voltak. Bár, a zongoratanáraim is kiválóak voltak, de azt hiszem, a kamarazenéhez mindig nagyon jó érzékem, és kedvem is volt. Talán vannak még, akik emlékeznek Mihály András nevére, aki csodálatos ember, és rendkívüli tanár volt. Hozzá rögtön két kamaraórára jártam. Érdekes, hogy Kurtág György növendéke is voltam, de azt hiszem, 16 évesen még túl fiatal voltam az ő tudásához. Így aztán, átmentem Mihályhoz, de Kurtág ezért sosem haragudott meg. Mihályhoz pedig, ahogy említettem, két csoporttal is jártam. Aztán egy szép vasárnap délután történt valami. Épp volt egy remek összeállításunk, Koó Tamás csellista, aki később az Állami Hangversenyzenekar, majd a Nemzeti Filharmonikus Zenekar szólócsellistája lett, valamint Éder Pál, a későbbi Éder Vonósnégyes primáriusa volt a kamarapartnerem. Ezen a délutánon felfedeztük magunknak Mendelssohn d-moll trióját, ami alapmű, de nekünk akkor új volt. Akkoriban a kamarazenélés általában nem volt még túl népszerű. A Zeneakadémián nagy hangsúlyt fektettek rá, de világviszonylatban nem volt középpontban. Az utóbbi, talán harminc évben elképesztő konjunktúra következett be, hiszen ma már minden nagy szólista kamarázik. Ez a változás nekem is nagyon sokat segített, és egyértelművé tette az utat.

De a történetre visszatérve, este hatkor felhívtuk Mihály Andrást azzal, hogy mi megtaláltuk ezt a darabot, a zene valami isteni, és ugye, meghallgatja tőlünk ezt is. Amikor elmeséltem édesanyámnak, azt mondta, teljesen elment az eszed, vasárnap este telefonálsz egy tanárnak, aki már úgyis hetente ad neked extra órát. Ilyen udvariatlanságot nem lehet csinálni. Felnőtt fejjel azt mondom, persze, igaza volt, ám Mihály András nem haragudott meg, hanem talált egy szabad órát, segített nekünk. Azt hiszem, ezt a hozzáállást próbálom a saját növendékeimen keresztül viszonozni neki. Mert én is annyi órát próbálok adni nekik, amennyire csak szükségük van.

Hogyan gondolkodsz és dolgozol másképp, ha te játszol egy darabot, vagy ha tanítod? Mert ha te játszod, és valami számodra nehéz, akár technikailag, akár zeneileg, akkor leülsz, és gyakorolsz. De ha a növendéknek kell segíteni, akkor azt is meg kell értened, neki valami miért okoz gondot, és hogyan tudsz segíteni.

Nagyon oda kell figyelni, de úgy gondolom, van érzékem ahhoz, hogy meglássam, miben kell segítenem. Ugyanakkor a tanítás százszor fárasztóbb, mint magamban gyakorolni. Az embernek minden idegszálával koncentrálni kell, hogy észrevegye, hol vannak a nehézségek. Ugyanis sosem csak fizikai problémákat kell megoldani. Ezek valójában könnyebben kezelhetők, mint a pszichológiaiak. De a tanítás – és ezt nagyon sokszor hangoztatom – igazából közös útkeresés. Ugye, a zenetanítás nem arról szól, mint egy nagy egyetemi előadás, ahol ott ül 20-30 vagy 200-300 hallgató, és az előadó „elmondja a tutit”. Nálunk senki nem kap táviratot Brahmstól vagy Mozarttól, hogy valamit hogyan kellene játszani. Így aztán meg kell próbálni az adott növendék egyéniségén keresztül eljutni valahova. Ez pedig meglehetősen bensőséges viszonyt jelent a diákokkal, tehát nagyon odaadóan, és tényleg nagy figyelemmel kell rájuk hangolódni. Én nagyon remélem, és erre volt is már pozitív példa, hogy a növendékeim ugyanazt a darabot egyáltalán nem egyformán, és nem az én bélyegemmel ellátva játsszák.

Velem is sokszor előfordul ez, amikor egy új partnerem más tempóval, más történettel képzel egy darabot, mint ahogy addig én gondoltam. És ez nem minősít, nem azt jelenti, hogy egyik jobb, a másik rosszabb. Talán csak annyiban számít, hogy egyik megoldás közelebb áll hozzám, mint a másik. De azt megtanultam néhány kudarcélmény után, hogy amit a partnerek javasolnak, azt mindig ki kell próbálni, mert mindez akkor is ad valamit az én elképzelésemhez, ha netán nem tökéletesen érzem sajátomnak.

Mennyire véded a saját elképzeléseidet a próbákon?

Ez sokat változott az évek során. Ma már igyekszem türelmesebbnek lenni, miközben általában elég határozott véleményem van mindenről. De úgy gondolom, hogy kompromisszumot lehet és kell kötni. Nagyon ritkán fordul elő olyan, hogy valakivel minden zenei kérdésről egyformán, vagy nagyon hasonlóan gondolkodunk. Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni - különösen, ha olyan művésszel van dolgom, akinek nagyon élő elképzelései vannak -, hogy a koncerten minden nagyon más lesz. Persze, próbálunk, és nagyjából kitaláljuk, mi történjen, de előadás közben minden újra megszületik. És ez nem is olyan könnyű. A növendékekkel is próbálom minél intenzívebben gyakoroltatni ezt a folyamatot, hogy éppen játszom valamit, miközben hallgatom a partnert, elképzelem, milyen lesz a következő frázis, közben kontrollálom, mi az, amit az elképzelésemből sikerült megvalósítanom, és ezen keresztül már korrigálom a következőt. És ez tényleg nagyon fárasztó, ezt a hármat – tervezés, megvalósítás és ezzel egyidejűleg javítás – folyamatosan egyszerre csinálni. De ha erre van partner a színpadon, tehát létrejön a zenei beszélgetés, az hatalmas élmény.

Hogyan tér vissza a „közös hullámhossz”, ha valakivel bizonyos idő eltelte után játszol újra együtt, és hogyan hangolódsz rá valakire, akivel először találkozol?

Ha valakivel már játszottam, akkor az úgy működik, mint egy barátság. Van, akivel újra kell éleszteni, és van, akivel ugyanott folytatja az ember, ahol pár éve abbahagyta. Ha pedig valaki újjal találkozom, az egy kaland, és én mindig nagyon nyitott vagyok. Mostanában is előfordul, hogy új partnereket ismerek meg.

A zenei találkozásokat talán a párkapcsolatokhoz tudnám hasonlítani, és ugye, minden szerelem más. Egyébként a tanításban is ez az izgalmas, hogy minden eset, minden növendék más. Márpedig nekem több ezer tanítványom volt már, mióta elkezdtem a tanítást 1979-ben. De tényleg mindenki más, és még ma is tanulok a növendékektől. Ha nem így lenne, már nem tanítanék.

Ha már ezt mondod, hogy mindig tanulsz valamit, olyan is előfordul, hogy valamit, amit addig egy bizonyos módon gondoltál egy darabról, te magad is kipróbálsz másképp, mert meggyőzött egy növendék?

Igen, bizony, előfordul. Szoktam is mondani nekik, hogy ha a copyright nem túl drága, akkor ezt most viszem.

Világszerte tanítasz. A növendékek között zenei különbségek vannak, vagy az is számít, melyik nemzethez tartoznak?

Kicsit olyan ez, mint az orvos munkája, hogy nincs két egyforma eset. Legalábbis én így képzelem az orvosi hivatást is. Talán az iskolákban van eltérés, ha egyáltalán vannak vagy voltak úgynevezett iskolák. Európában most már kevésbé érezhető ilyen különbség. De régebben volt. Én a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban tanultam 3 évig, és ez nagyon nagy hatással volt rám. Egyrészt a hatalmas épület, ami a mi Zeneakadémiánkhoz képest is rendkívüli, másrészt a mesterem, Dmitri Bashkirov miatt.

Itthon is remek tanáraim voltak, először is Tusa Erzsébet, akivel fejlődésem szempontjából nagyon fontos időpontban, 12-16 éves korom között tanultam a Konziban, és nagyon sokat kaptam tőle. Általa ismertem meg Lantos Istvánt, aki hatalmas tehetség. Róla még Kocsis Zoltán is tömören nyilatkozott, azt mondta, Lantos egy zseni. És ez így is van.

Tehát nagyon jó tanáraim voltak, de mégis, Bashkirovnál elképesztően komplex iskolát kaptam. Nem tudom másképp nevezni, pedig nem igazán jó szó erre az iskola. De Bashkirov egyrészt nagyon extrovertált, karizmatikus zenész volt, utolsó tagja a Richter, vagy Gilelsz fémjelezte generációnak, másrészt pedig lenyűgöző és nagyon jó humorú ember volt. Ezt mindenki így érezte, aki csak kapcsolatba kerülhetett vele. Őt vagy imádták, vagy ki nem állhatták, de általában imádták.

Miután bekerültem a Csajkovszkij Konzervatóriumba, ám senki nem informált, kik tanítanak, fogtam magam, és a gyakorlókban kérdezősködni kezdtem, ki a jó tanár. Bashkirov az élre került a növendékek véleménye alapján, így megpróbáltam az osztályába kerülni. Először nem vállalt, igaz, akkor nem is játszottam jól. De aztán csodálatos két és fél évet töltöttem nála, és rengeteget tanultam. Neki teljes mértékben európai ízlése volt, csak éppen a megvalósítás receptjét is tudta. A művekről alkotott véleménye nem volt gyökeresen más, mint a zeneakadémiai tanároknak, de két dologban mégis többet jelentett számomra. Volt olyan, hogy háttal állt nekem, kinézett az ablakon, meg sem fordult, csak mondta, ne feszítse az első, vagy az ötödik ujját, már nem emlékszem pontosan, melyikre vonatkozott a tanácsa. Vagyis két szóval képes volt helyretenni a nehézségeket. De a másik ennél is fontosabb volt. Bashkirov úgy gondolta, a művészi kifejezés, a színpadi jelenlét bizonyos mértékig tanulható. Tehát nem lehet egyszerűsíteni, hogy valaki vagy tehetséges, vagy nem. Ő úgy vélekedett, ha valakiben van tehetség, azt maximálisan ki kell hozni belőle. Én pedig úgy éreztem az órákon, hogy ő minden hangért szinte reszket, hogy nekem sikerüljön, és egyre jobb legyek. Amikor 30 éven át kollégám volt a madridi Reina Sofía Akadémián, elmondtam, milyen fontos volt nekem, hogy ő ennyire drukkolt. Mire ő kaján mosollyal azt válaszolta, ugyan már, számomra ez mindegy volt. De én tudom, hogy abban a pillanatban, az órán, igenis fontos volt neki.

Egyébként az ő ajánlólevelével kaptam lehetőséget a madridi Akadémia tanári pályázatán is. Minden hónapban meghívtak egy kamaratanárt, és végül a növendékek szavaztak, akik engem választottak. Bashkirov épp nem volt ott, utólag mondtam el neki lelkesen, hogy megkaptam az állást. Teljesen elképedt, és azt mondta félig viccesen, ő úgy gondolta, kijövök majd egy hétre, de hogy az állást is megnyerem, eszébe sem jutott. Tegyük hozzá, az első két évben nem volt könnyű vele, mindig éreztette, ő a főnök, és nekem folyamatosan bizonyítanom kellett, mire elfogadott kollégának. De utána nagyon jó kapcsolatunk volt haláláig.

Honnan jön ez a lendület, aminek szerencsére, még mindig nem vagy a végén? Szívesen utazol, szívesen koncertezel, tanulsz újat. De mindez hol gyökerezik?

Édesanyám, aki matematikus volt, ha jól emlékszem, 82 éves koráig tanított, de az iskolában még akkor sem akarták, hogy nyugdíjba menjen. Ő azt mondta, pedig most már itt az ideje, mert romlik a hallása, már nem hallja, ha súgnak egymásnak a diákok. Mivel fiatalkorában nem volt lehetősége utazni, az utolsó pillanatig jött velem mindenhova. És bár egy gyermek udvariasságból vagy szeretetből is magával viszi az édesanyját, nekem ennél sokkal többet jelentett mindez, élmény volt vele utazni. Nyolc nappal halála előtt Salzburgban még végigjárta velem az egész óvárost. Talán tőle örököltem valamit, bár ő vérbeli pedagógus volt. Szerintem én korántsem vagyok olyan jó, mint ő volt. A régi tanítványai a mai napig nagy szeretettel emlékeznek meg róla, és néha meg is keresnek.

De akkor mégis van párhuzam, mert most, a születésnapi koncerteden a Társaskörben, ugyanígy éreztek a te egykori és mai növendékeid…

Rengeteg szeretetet kaptam azon az esten, tényleg olyan volt, mint egy osztálytalálkozó. Először megremegett a térdem, mert az első sorban ott ültek a kollégáim, a teljes kamarazene tanszék. Ilyen szak nincs másik a világon, ahol ezt megteszik a többiek valakiért. Rögtön végigfutott a fejemben, hogy negyven éve nem vizsgáztam, de lehet, hogy most nem megyek át. De csodás este volt, és úgy éreztem, érdemes volt megérni a hetvenet…

BECZE SZILVIA