Elterelő hadműveletek

Ahhoz képest, hogy e sorok írásakor a Müpában nagyban készülnek a Prokofjev-maraton egésznapos koncertsorozatára, kissé meglepőnek tűnhet a kijelentés – és mégis igaz: széltében és mélységében egyaránt alig ismerjük Szergej Szergejevics életművét. Például vajmi kevéssé tudjuk és érezzük a magunkénak Prokofjev operáit, melyek közül ugyan időről időre rácsodálkozunk valamelyikre, hogy azután az is váltig kívül maradjon meghitt közös operai univerzumunk határain. Ez történt úgy negyven éve az Eljegyzés a kolostorban esetén, majd a múlt évtized elején A tüzes angyallal, s csupán remélhetjük, hogy nem hajszálra ez történik az elkövetkezőkben a zeneszerző utolsó és oly monumentális operájával, a Háború és békével is, amely január 28-án magyarországi bemutató gyanánt került színpadra a Magyar Állami Operaházban.

Ami bizonyosan állítható, a kollektív rácsodálkozás megtörtént a premier estéjén: a Háború és béke (vagyis az Operában érthetetlen módon: Háború & béke), legyen bár mégoly nyilvánvalóan istenkísértő zeneszerzői próbálkozás, remekműgyanús, telivér opera. Olyannyira az, hogy pár kurta óra leforgása alatt képes volt még a pesti közönség udvarias bizalmatlanságát is leküzdeni, s fölismertetni velünk, hogy van itt minden: fanyar-groteszk tánczene és letaglózó erejű kórusszám, (főként Natasa Rosztovához rendelt) megindító szépségű szólamrészletek és hideglelős nagy- és tömegjelenetek egész sora. Hogy mindezt észbe vehettük, azért legelőször is hálás köszönet jár az Operának, amely végre műsorára illesztette ezt a múlt századi klasszikust. Annál is inkább a köszönet szava legyen az első, mert immár a megvalósítást, vagyis a bátor vállalást követő kivitelezés aktusát alkalmasint sokkal árnyaltabban, s még a fejcsóváló vagy épp értetlenkedő gesztusoktól sem tartózkodva kell értékelnem.

Kezdjük a szereposztással, ami egy 28 szólistát majd’ félszáz szerepben felvonultató orosz opera esetén rögtön igen kényelmetlen alapkérdéssel szembesíti a műfaj elkötelezettjét. Van-e az Operának 28 olyan énekese, aki úgy vokális adottságai, mint színpadi jártassága, valamint orosz szövegmondásának minősége révén magabiztosan helyt állhat egy ilyen produkcióban? A premier estéjén tapasztaltak nem bátorítanak fel a kétely nélküli és sommás igen kimondására. Amiként azzal kapcsolatban is motoszkál bennem az aggályos kérdés, hogy vajon szándékos ellen-szereposztási döntés vagy inkább puszta véletlen következtében jutott a medvetermetű Pierre Bezuhov szerepe Brickner Szabolcsnak, míg a karcsú Andrej Bolkonszkijé a Ház legtestesebb baritonjának, Szegedi Csabának? (Egy olyan előadásban, amelyben közreműködött a nyalka Haja Zsolt is – mint Napóleon.)

Ha a szereposztói döntés mélyen átgondolt volt, akkor az mindenesetre összevágott a katalán Calixto Bieito – Genfben már kipróbált – rendezésének határozott dezorientáló vonulatával. Nem mintha a rendezés nem bizonyulna korszakosnak! Az előadásban ugyanis a történelmi vagy földtörténeti érák mintájára követik egymást a rendezői operaszínház elvásott szignáljai, amelyekkel Bieito hatásosan tereli el a figyelmet a szereplőkről és a zenei-operadramaturgiai folyamatról. Így az előadást egy hosszú nejlon-korszak nyitja, ezt követik a lufik, majd a pizzásdobozok, aztán pedig a széttépett papírlapok…s utóbb a makettépítés és a makett lerombolásának szcénájára is sor kerül. Csupán egyetlen elterelő-dezorientáló példát említve: a második, a báli kép vonultatja fel első ízben a szereplők igazi sokaságát, ám ők itt mindvégig a nejlonnal hadakoznak (nehogy véletlenül lehulljon róluk), s amikor a kövér Bezuhov grófot emlegetik, a közönség mindössze egyetlen férfi közreműködőt azonosíthat felismerhető valójában a színpadon: Szegedi Csabát.

Igaz, Bieito elismeréseképp okvetlenül le kell írnom: ő kétségkívül operarendező, aktuális produktuma pedig operarendezés – márpedig ma egyik tény sem feltétlenül alapértelmezett az Operában. Az emlegetett közhelyek mellett ilyesformán néhány kitüntetetten hatásos, megrendítő – és a művel is harmonizáló jelenetet is lelhetünk az előadásban, épp csak túl kell tennünk magunkat, mondjuk, a hol létező vagy nem létező táncokat, hol meg közönségmészárlást imitáló szereplőgárda lelkes/kényszeredett némajátékain. Másutt meg vitatkozhatunk a rendező értelmezésével, például amikor az alsónadrágra vetkeztetett Balczó Péter az orosz kultúra szent bolondjaként áll elénk Platon Karatejev szerepében, jóllehet Platon eredendően az egyszerű orosz ember prototípusa. De ez érdemi vita lehet néző és rendező között, amiként az is meggondolkodtató, hogy Napóleon ezúttal nem annyira őrült zsarnoknak (a szerzői szándék szerint praktikusan: elő-Hitlernek), mint inkább egy magát Napóleonnak képzelő tébolyultnak tűnik.

A kazah karmester, Alan Buribayev egy pillanatra sem hagyott kétséget afelől, hogy a mű és az előadás a kezében van, s így működésének az este egészében sokat köszönhettünk. A zenekari hangzás főleg az erőteljesebb szakaszokban tetszett igazán meggyőzőnek, s hasonló volt az összbenyomásom a kórusról is, amelynek főleg a második, a háborús részben igen hálás (olykor a közönségességig hálás) részletek jutottak. A főszereplők közül egy kiugrásértékű teljesítményt véltem felismerni: a Natasa Rosztova lírai szólamát és lányos lényét egyaránt remekül közvetítő Brassói-Jőrös Andrea közreműködését. Tetszett Brickner Szabolcs atipikus, ám mindvégig motivált Bezuhovja, a már említett Balczó, Haja, valamint Kovács István (Rosztov gróf) ezúttal is üdvösen nívós figurateremtése. Valamint a példásan lelkes és derűs felszabadultsággal játszó Cser Krisztián (Dolohov / Jacquot) szereplése. Meg kell mondanom, sokszor lőttek már rám a színpadról, de soha ennyire meggyőzően és ily félreismerhetetlen kéjes gyönyörűséggel, mint ahogy azt most ő tette.

(Prokofjev: Háború és béke, rendező Calixto Bieito, 2023. január 28., Magyar Állami Operaház)