Horváth Márton Levente tervei a gondolat rétegeiben

‒ Tudom, nem szeretsz készülő művekről beszélni, mivel azok spontán ébrednek és alakulnak. De a nagyobb terjedelműek, vagy apparátusúak mégiscsak tartósabban bontakoznak. Mit emelnél ki most ilyenek közül?

‒ Elsőként azt az oratorikus munkát, amelyet az MMA ösztöndíj keretében vállaltam: a Szent János passiót, amely sokban tradicionális, de terveim szerint el is fog térni a hagyománytól. A bibliai szövegből indulok ki, de vannak benne intermezzo jellegű szakaszok, amelyekben a Biblia más részletei kerülnek előtérbe: zsoltárok, ó- és újszövetségi idézetek. Ezek a reflexiók a Bach passióiban is előfordulókhoz hasonlítanak, csak itt nem költött szövegek, amelyek kifejezetten a passió céljára készülnek, hanem idevágó bibliai idézetek. Latinul, ez is a hagyományhoz kötődik. Historikus hangszerekre írom, a vonóskarban gambákkal, a fúvósok közt furulyákkal. Azon még gondolkozom, hogy a duplanádas hangszerek mellett fuvolákat is alkalmazzak-e. Rezeket egyelőre nem tervezek. Már-már a Monterverdi-féle ideálokat célzom meg egyfajta modern continuoval, amelyben portatív orgona, csembaló és lant is helyet kapna, ezek az énekszólam mellett sajátos szövetet képeznének. Nem kizárt, hogy ütők is lesznek, persze nem dobfelszerelés, hanem olyan hangszerek, amelyek a barokkban is léteztek már. A történetet elmondó testo, az evangelista szólamát, amelyet bariton szóló szokott megszólaltatni, formabontóan két hölgyre – mezzora és altra – írom. Ettől nem változik a szemszög nőivé, már csak azért sem, mert én írom. Ez a kettőző megoldás pedig azzal rokon, hogy amikor zenekarra hangszerelek, ott is szeretek egy-egy hangszerfajtából kettőt foglalkoztatni. Kísérik, kézen fogják, árnyékolják egymást, ez vonz az énekhangoknál is.

‒ A két énekes között dramaturgiai szembenállás, kiegészítés is előfordul, vagy unisonók is vannak?

‒ Vannak heterofón unisonók, de inkább az angol gimel ikerénekre gondolhatunk. Szabad párhuzamok mellett ellenmozgás is előfordul. Olyan, mintha egy történetnek két tanúja volna, akik egyszerre mesélik el. Kórus is lesz, hagyományos tömegjelenet, ún. turba, és ennél fontosabb szerepet is kap az intermezzo tételekben, a bibliai elmélkedésekben, amelyek voltaképp mini-kantáták a passión belül. A passió persze statikus műfaj, de abból kimozdíthatják a mini-kantáták.

‒ Szólisták lesznek?      

‒ Mindenképpen. A szereplők főként férfiak, az első helyen Jézus. Bár volt, hogy Jézust nem egy szólam jelenítette meg, én maradok az egynél, de obligát hangszerkísérettel. A basszus énekhanghoz két gamba társul, így voltaképp tercett formálja meg Jézust, a fölső szólamokban a gambákkal. Lehet, hogy más szereplőknél is fogok ilyen megoldást alkalmazni, így akusztikusan is fölismerhetővé téve őket.

‒ Korálokat is írsz, vagy azokat túlságosan barokkizálónak gondolnád?

‒ Eddig nem jutott eszembe, de a közjátékok kínálhatnak rá lehetőséget.

‒ Lehet, hogy túlságosan a német passiókhoz kötné a hangzást.

‒ El kell rajta gondolkodni.

‒ Milyen terjedelműre tervezed a művet?

‒ Írtam már egy a mai katolikus liturgiában használható passiót. Beszédtempóban eléneklik a szövegeket a recitativóktól a turbákig, az 25 perc. A most készülő passió mintegy egy órásnak ígérkezik. Ha annál hosszabbra nőne is, hagynám. De ez koncertdarab.

‒ Különleges concerto kottalapjaira eshetnék pillantásom, ha épp a dolgozószobádban beszélgetnénk: harmóniumverseny. Bevallom, nem hallottam még ilyenről.

‒ A legjobb orgonisták közé sorolható Szabó Balázs és Tabajdi Ádám egyszerre kértek tőlem darabot tavaly ősszel. De úgy érzem, egy szerzőben egy évben csak egy orgonadarab van, ha kettőt írnék, ütnék egymást. A dilemmát az oldotta meg, hogy Szabó Balázs kitűnő harmónium játékos is. A harmónium sokoldalú hangszer, amiről – a szó szoros értelmében is – hamis képünk van. Mi a hazai templomokban található elhagyott instrumentumokat ismerjük, de a 19. század utolsó harmadában a harmóniumból komoly koncerthangszer vált, csak nem terjedt el eléggé. Sokban hasonlít az orgonára, sokban a harmonikára, de van identitása. Nagy együttesben helyettesíteni tudja a fúvóskart, gondoljunk Kagel Égtájak sorozatára, amiben klarinét, szóló hegedű. még néhány vonós, számos ütő játszik, valamint fa- és rézfúvók csoportját feltételezzük, amiről csak sokára észleljük, hogy egy harmónium. A Balázsnak szánt harmóniumverseny jól működhet vonószenekarral. A harmónium az orgonával való hasonlóságai ellenére kifejezetten világi hangszer. Nemcsak a harmonikát hallhatjuk benne, hanem még a jazzből ismert Fender-zongorát is, van ugyanis egy percussio elnevezésű regisztere. Ha jól emlékszem Balázs szavaira, ezt előbb fejlesztették ki a cselesztánál. A professzionális mesterharmóniumokon megtaláljuk ezt a regisztert.      

‒ Ezek a mesterharmóniumok is olyan halkak, mint a kis templomi rokonaik? Tehát óvatosan kell hangszerelned a zenekart?

‒ Nem, rendkívüli a hangarzenálja. Hálásak persze a halk hangok, az ismert „lebegtetés”, de a skála a grandiózus, orgonaszerű fortéig terjed, igaz ez utóbbi nagyon igénybe veszi a játékos bokáját a fújtatás során. A tutti orgona akkordikus megszólalásával keltett fortét nagyon nehéz a harmóniumon előállítani.

‒ Sokszor harmóniumoztál orgonista pályád során?

‒ Nem! Harmónium élményeim tízegynéhány évvel ezelőttre nyúlnak vissza, amikor Balázs elvitt a műhelyébe. Néhány hónapja látogattam meg újra. A regisztrálás jelölése minden hangszeren ugyanaz. Arra is van lehetőség, hogy a bal kéz magasabb fekvésben játsszon, mint a jobb. A kétmanuálos harmónium növeli a lehetőségeket. A hangszer drámai adottságait igyekszem kihasználni. Lehet, hogy hatni fognak rám Gubajdulina bandoneonra és vonósokra írt művei, a hangszínek ugyanis rokonok.

‒ Ifjúságomban, az 1970-es években több irányból is mutatkozott érdeklődés a rock hangszereinek „komolyzenei” felhasználására. Gondolok a Deep Purple-ben játszott Ion Lord beat együttesre és szimfonikus zenekarra írt versenyművére, vagy épp ifj. Kurtág György zeneakadémista korában írt, saját maga által előadott elektromos gitárra komponált szólóira. Érdekes, hogy fél évszázaddal később téged is megihletnek e hangszerek.

‒ Nekem az az érdekes, és erre több példát ismerek, hogy kiműveltebb rockzenészek indultak meg a komoly irányba (Emerson, Lake and Palmer, Pink Floyd, stb.). Nekem ezek a találkozások azért csalódások, mert a saját zenéjüket a romantikus zenekar hangzásaival házasítják. Nem igazán jó irányban keresgéltek, hiszen a jó rockzene legközelebb Bartókhoz áll. A rock konkrét arcélű nyers zene, de amikor megszólalnak a szimfonikusok, ahelyett, hogy a megfelelő kortárs hangzásvilágot keresnék meg velük, furcsa ragadós mázzal öntik le a rockzenéjüket. Ez az eklekticizmus sokaknak tetszik, nem tartozom közéjük. Szerintem a rocknál maradó zenészek hitelesebb eredményre jutnak. Az elektromos gitár nagyon vonzó hangszer, s a beat és rock kamara felállásai rendkívül gazdag lehetőséget kínálnak, de ez kiaknázatlan marad. Amikor a 70-es évek első felében kezdett felfejlődni a progresszív rock, egy új komolyzene keletkezésének reményét keltette. De ez délibábnak bizonyult. Sok ígéretes formáció tudomásul vette, hogy a pop-rock a pénzről szól, akkor pedig dalokat, slágereket kell írni. Beleragadtak a kapitalista logikába: lehet művészkedni, de a rock a lemezek fogyásáról szól. Az én zeneszerzői magamra találásomban fontos élmény volt, hogy megismertem a progresszív rock 1968-tól 75-ig tartó világát. Kezdettől úgy érzem, hogy zenei nyelvem kapcsolódik a rockhoz, ezért úgy érzem, zeneszerzőként adósa vagyok. Izgalmasnak találnám, hogy az én nyelvemmel visszatérjek azokhoz a hangszerekhez, amiket ők használtak. Az elektromos gitár lesz a formáció egyik főszereplője, basszusgitárt is használok, valamint dobfelszerelést, de mivel a cintányérok által keltett csörgést nem kedvelem, szigorú notációval kellene lejegyeznem a dobot, kevésbé igénybe véve a dobos improvizatív képességeit. Hogy billentyűs hangszert is alkalmazzak-e, majd eldöntöm, egy szaxofont mindenképp szeretnék, mintegy a szólógitáros szólista társát. Ebből szeretnék egy nagyobb lélegzetű kamaraművet írni. 5–7 játékosra gondolok. Ha egy kierősített cselló igényét érezném, hát beültetném, ezek még a munka során alakulhatnak, de sztenderd rock-hangszerekre szeretnék koncentrálni. Arra adtam be az MMA ösztöndíj-pályázatában a tervet, hogy nem 8–12 perces, szokásos komolyzenei terjedelmű kamaradarabot írnék, mert azt egy rock együttes nem illesztené műsorába, de komolyzenei programba se tennék be egy fuvola-zongora duó és egy vonósnégyes közé. Esélyem akkor lehet, ha legalább egy félidőnyi zenét írok. 35–40 percnek lehet létjogosultsága. Nem lehet szószátyár, több tételbe rendezem, talán másodikra majd írok egybefüggő háromnegyed órát is…

‒ Ismersz olyan könnyűzenészeket, akik partnereid lehetnek egy ilyen műfaji kombinációban?

‒ Optimista vagyok. Ismerőseim körében vannak zeneakadémiát végzett klasszikus gitárosok, akik játszanak elektromos gitáron együttesben is, csellista, aki basszusgitáron is otthon van. Ma már nem lehetetlen megszervezni azt a kottista gárdát, amely nem jön zavarba igényesebb ritmusoktól.

‒ Darabjaidból, amelyekről beszéltél, egyelőre kevés van papíron, de már huzamos ideje gondolkodol róluk. A magadban építgetés, majd lendületben leírás a munkamódszered?

‒ Azt hiszem, ez rám jellemző.