Hiba van Kréta körül

Miközben az Idomeneo színpadán tömeges járvány tombol, Almási-Tóth András operaházi rendezése sajnos elég sok minden ellen be van oltva.

Az egyik, fájdalmasan nyilvánvaló fogyatékosság az eredetiség terén láttamozható, ami annál is meglepőbb, mivel Almási-Tóth András legfőbb ambíciója az volt, hogy Mozart operáját időszerűen, sőt naprakészen állítsa színpadra. A világjárvány, a háború traumatikus hatása, de még III. Károly koronázása is megjelenik, illetve felsejlik ilyesformán az Idomeneóban, csakhogy olyan színpadi megoldások révén és kíséretében, amelyeket vásottan közhelyesnek nevezni szinte már ugyancsak vásott közhely. Hiszen az az ötlet, hogy Idomeneo király mintegy politikusként beszél (értsd: hazudik) egy kamerába, s hogy látjuk is kivetítőn e megszólalását, utoljára talán Katharina Wagner Lohengrin-rendezése idején tűnhetett friss ötletnek, s úgy lehet, már akkor is csupán Budapesten. Ahogyan azért sem járhat éppenséggel újítási jutalék, hogy a díszletben elhelyezett képernyőkön tematikus és felettébb hamar megunható, reklám jellegű képsorok peregnek – mindössze egyetlen évadnyira Székely Kriszta Hoffmann-rendezésétől.

Mindez persze szorosan összefügg a produkció másik kínosan deficites vonulatával: a színpadi praktikum és a színszerűség hosszú veszteséglistájával. Ennek valósággal a közönség fölé magasodó monumentuma Sebastian Hannak díszlete, amelynek jobb felét egy háromszintes épület alkotja, amelyet 7-8 díszletmunkás olykor ki-, aztán meg befordít, ám a monstrum egyik pozíciójában sem bír jelentéssel, sőt funkcióval sem – leszámítva talán azt a kétes hasznot, hogy az építmény falán elhelyezhető néhány képernyő. Hogy színpadi értelemben mennyire haszon- és céltalan ez a hatalmas díszlet, azt a premier egy véletlen epizódja csodálatosan érzékletessé tette, midőn az épület harmadik szintjén (második emeletén) 30 másodpercnyi villódzást követően kiégett egy izzó. Mondhatni megvilágító erejű volt ez a fél perc, ugyanis ráirányította a közönség figyelmét arra a pőre tényre, hogy ennek a szintnek máskülönben egyáltalán semmi, de semmi funkciója nincsen. S ha már a pőre jelzőt leírtam az imént, hát értelme (vagyis praktikusan: színpadi koncepcióba beilleszkedő funkciója) annak sem volt, hogy a harmadik felvonásban egy fiatalember Neptunként anyaszült meztelenül lépdeljen be, majd vonuljon ki a színpadról. Az pedig már rejtéllyel elegy balfogás, hogy a rendező, ez a megalkuvást nem ismerően modern művész a harmadik felvonás legelején vajha miért operál a dalitársulatok hajdani kedvelt fogásával, azaz miért ereszt be a színpadra egy végtelenül aranyos, de csak közepesen beidomított kutyust? Mely rokonszenves állat persze megkapja a maga jutalomfalatját és tapsát e rövid vizitért, ám értelemszerűen a legkevésbé sem hitelesítheti azt a – csupán vélelmezhető – színre állítói mondandót, miszerint az emberiséget sújtó csapások közepette a természet megkezdi a maga öngyógyító burjánzását.

Ha eddig túl sokat írtam a rendezésről, hát ennek most vége, ugyanis Almási-Tóth az előadás szereplőit a jelek szerint mindössze egyetlen instrukcióval bocsájtotta színpadra: túljátszani, túljátszani, túljátszani! Ettől ugyan az opera seria részint vélelmezett, részint valós statikussága mit sem csökkent, ám érezhetően elbizonytalanítóan hatott több énekes produkciójára is. Így történhetett, hogy Baráth Emőke (Ilia), akinek részben egy kést hadonászva kellett elénekelnie a cselekményt indító áriáját, szólamának ebben az első szakaszában inkább csak váltig példás fegyelmét és előadói kultúráját csodáltatta meg velünk, s nem énekesnői varázsát. Utóbb, a harmadik felvonás elején, a blöki távozását követően előadott „Zeffiretti lusinghieri” kezdetű áriában e megvesztegető bájú varázs is megjelent: hatalmas ajándékképpen, s részben alkalmasint annak köszönhetően, hogy e részben a padon ülő Baráth még annyi játékinstrukciót sem kapott, mint a korábbiakban. A nadrágszerepű Balga Gabriella (Idamante) is itt, a harmadik felvonás duettjében és kvartettjében ért fel énekesi szereplésének imponáló fennsíkjára, játéktól immár nem vagy alig zavartatva. Topolánszky Laurának (Elektra) ellenben végig feketeöves – és szó szerint véreskezű – hisztérikának kellett mutatkoznia, ami egyrészt összeegyeztethető a mükénéi királylány mitológiai balsorsával, másrészt viszont igencsak kimerítő látvány.

Amíg mindhárom említett énekesnő végeredményben imponáló vokális teljesítményt nyújtott – ki-ki a maga szintjén –, addig az opera címszereplője, a balszerencsés fogadalomtól sújtott Idomeneo királyt megformáló Brickner Szabolcs tagadhatatlanul megszenvedte szólamát. Pedig ezúttal neki állt a legjobban a színpad: a színészi működése hatásos, a jelenléte súllyal bíró, s a tenorja is erőteljesnek és kellemesnek ítélhető volt. Már amíg a krétai uralkodónak nem kellett koloratúráznia. Csakhogy ez a szólam egyik alapkövetelménye és jellegzetessége, mert amint az Idomeneo müncheni ősbemutatója előtt Mozart az apjának megírta: az ősz tenor, Anton Raaff „túlságosan szereti a metélt nudlit”, vagyis a koloratúrázást. Brickner azonban, legalábbis hangjának jelen életszakaszában, nem szereti, sőt nem is bírja a koloratúrázást, s így szólamának idevágó részletei neki csakúgy túlságos megterhelést jelentettek, mint a hallgatóságnak. Fegyelme és becsületes erőfeszítése azonban még így is tiszteletet érdemelt.

Az előadásban, ahol a Neptun által Krétára szabadított szörnyet valamiféle rángógörcsös, zombis járvány képviselte, a zenei döntések és megoldások terén is akadt néhány furcsa meglepetés. Több ária például úgy került ki szőrén-szálán a darabból, hogy a hozzá (optimális esetben) elvezető recitativo, illetve recitativo accompagnato ellenben elhangzott. Hogy ez a rendező, vagy az Operaház zenekarát formás produkcióra sarkalló karmester, Kocsár Balázs döntése volt-e, az nem tudható. De ha az előadás szándékoltan és szerencsétlenül ejtett, a közönséget zavarba hozó és a taps felcsattanásának legkevésbé sem kedvező befejezésére gondolok (Idomeneo „Torna la pace” áriájával és a „Scenda Amor” kórus nélkül), akkor jó eséllyel itt is vélelmezhető Almási-Tóth András mértéken felüli szerepvállalása.

LÁSZLÓ FERENC

(Mozart: Idomeneo, Kréta királya, Magyar Állami Operaház, május 13.)