Korhangulat

A barokk est, melyet a Budapesti Fesztiválzenekar művészei adtak január 8-án a Zeneakadémia Nagytermében, tényleg barokk volt. Őszintén, hitelesen, meggyőzően volt az, mindenekelőtt Nicolas Altstaedtnek köszönhetően, aki e rövid, ám annál tartalmasabb délutáni hangverseny szólistájaként és művészeti vezetőjeként felettébb határozott irányvonalat szabott az előadásnak. Az első pillanattól kezdve világossá tette például, hogy a 17-18. századi repertoárnak kifejezetten jól áll a tökéletlenség, sőt még inkább a csiszolatlanság; hogy ez a zenei nyelv nagyon is kimunkált és koherens, de nem egészen azért, mert annyira kiegyensúlyozott vagy harmonikus, hanem mert fantasztikus ábrázolóerővel rendelkezik. Altstaedt ennélfogva már a nyitószámban, Vivaldi a-moll csellóversenyében (RV. 419) is a karakterrajzolást, s a különféle affektusok eleven kifejezését tekintette elsődlegesnek. Játékát jó értelemben vett szeszélyesség hatotta át, érzelmekre és érzetekre összpontosított. Úgy változtatta csellójának hangszínét hol fátyolosabbra, hol érdesebbre, hol lágyabbra, hol masszívabbra – akár csak egyetlen hang erejéig –, mintha szándékosan kerülte volna a makulátlanságot.

Az sem mellékes, hogy Altstaedt színpadi jelenléte igen intenzív és nagyon vonzó: abban, amiképp ott ül a csellójával a pódiumon (cipő nélkül, zokniban), van valami sajátságosan eredeti, valami egészen elbűvölő. Érezhetően kiforrott művészegyéniség ő, akinek a fellépése minden szokatlansága vagy különössége ellenére a lehető legtermészetesebben hat. Talán ezért is tűnt az együttes, s főként az abból kiváló szólóhegedűk játéka túl óvatosnak, túl kifinomultnak néha. Pedig a német-francia muzsikus kétségkívül ösztönözte őket a kiteljesedésre, és ennek sokszor meg is mutatkozott a hatása, leginkább Caldara d-moll versenyművében, mely egy, a többi műsorszámnál kisebb apparátusú kompozíció. A szólócsellóhoz mindössze két hegedű és basso continuo csatlakozik benne, ennélfogva a zenei anyag remek kamarazenei pillanatokat rejt, melyek a mostani interpretációban meggyőző dinamikussággal, folyondárszerűen bontakoztak ki egymásból.

De az est változatosságát nemcsak hangszínek, témakarakterek vagy hangszerelési ötletek biztosították, hanem az is, hogy Nicolas Altstaedt csellistaként és dirigensként egyaránt a pódiumra lépett. Ezúttal két Händel-művet vezényelt, előbb a d-moll concerto grossót (op. 6 no. 10, HWV 328), majd a szerző egy korai, olasz nyelvű kantátáját, a Tra le fiammét (HWV 170). Bár egy concerto grosso megszólaltatása nem feltétlenül igényel karmestert, ennek az interpretációnak kifejezetten jót tett Altstaedt vezetése, az ő illusztratív gesztusai, melyekkel főként az egyes frázisokat és íveket rajzolta meg, illetve a zene hangulati-tartalmi elemeit képezte le – éppúgy, mint máskor csellójátékával.

A zárószám, a Tra le fiamme valamiképp hivatalosabb formát öltött, mint az előzőek, volt benne egyfajta komolyság, távolságtartás, sőt tanmese-jelleg. A szólókantáta azonban nem emiatt, és nem is cselekményessége révén vált a hangverseny tetőpontjává, hanem Kangmin Justin Kim szuggesztív előadása által. A koreai-angol származású kontratenor ugyanis hasonlóképp karizmatikus és nem kevésbé markáns szólista-egyéniségnek bizonyult, mint Altstaedt, így ketten együtt igazán megkapó és élettel teli interpretációt hoztak létre. Megközelítésükhöz ráadásul kiválóan illett az a telt, sűrű, vibratóban gazdag, jól kontrollált hang, melyen Kangmin Justin Kim énekelt. S a mondanivalót csak még mélyebbé, még drámaibbá tette az, hogy az énekművész ezt a Daidalosz és Ikarosz mítosza köré szőtt történetet ténylegesen, színpadi értelemben is életre keltette: fehér-kék barokk ruhában, jellegzetes cipőben és tollas fejdíszben, néhány apróbb kellékkel, s nem utolsósorban korhű gesztikával (a nagyszerű elgondolás és koreográfia Sigrid T'Hooft érdeme). Az alapvetően kimért tempójú, de lényegében állandó mozgás csupán a harmadik, „Voli per l'aria chi può volare” kezdetű áriában – a legnehezebbnek mondható tételben – okozott némi nehézséget. Ekkorra a koreográfia folytonosságából kifolyólag egy kissé megfáradt a szólista hangja, és veszített teltségéből. Ennek ellenére az első ária visszatérése még kiválóbb előadásban hangzott el, mint a kompozíció elején. Az Ombra mai fu pedig azért bizonyult tökéletes ráadásnak, mert így Kangmin Justin Kim igazi, szívszorító, mély és telített tónusú líráját is megismerhettük ezen a vasárnap délutánon.

NÉMETH KIRA

(Kangmin Justin Kim, Nicolas Altstaedt, Budapesti Fesztiválzenekar – 2023. január 8. Zeneakadémia)