Kislány a zongoránál

Még mindig csupán 33 esztendős, de már így is rég meghitt ismerősünk: Julija Lezsnyeva akárcsak 10 éve, pesti debütálásakor, úgy ma is maga a megtestesült Gyönyör.

2013 márciusában történt, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitóhangversenyén Giovanni Antonini és együttese, az Il Giardino Armonico Händel itáliai korszakának egyik remekművét, az 1707-es Il trionfo del Tempo e del Disinganno című oratóriumot adta elő. A négy allegorikus alakot felvonultató oratóriumban a Gyönyör stílszerűen gyönyörködtető szólama egy szinte még pályakezdő, de máris méltán ünnepelt orosz énekesnőnek, Julija Lezsnyevának jutott. Eseményértékű találkozás volt ez: a hang érzéki szépsége és a pódiumszemélyiség félreismerhetetlen bája oly nyilvánvalóvá vált a Müpa közönsége számára, hogy annak emlékét egy évtized múltán is könnyű visszaidézni.

Sok minden történt e tíz év alatt, de Julija Lezsnyeva, úgy tetszik, semmit sem változott, ez már az első pillanatok során kiderülhetett június 4-én az Operaházban, ahol a Sztárestek zongorával fantáziacímű sorozat utolsó évadbeli alkalmán a szahalini csalogány adott koncertet. Ennek a különös tüneménynek persze elsősorban egy még különösebb tünemény a magyarázata, vagyis az, hogy Lezsnyevát mondhatni készen kapta a nagyvilág. Ilyesformán, ha észbe vettük is, hogy annak idején ki mindenki tanította és mentorálta a szoprán-mezzoszopránt (Jelena Obrazcovától Kiri Te Kanawáig), ez a lexikális tájékozottság mit sem változtat a ténnyel felérő benyomáson, miszerint a „fejlődés” kultúránkban oly fontos elvét, segédfogalmát és szófordulatát Lezsnyevával kapcsolatban nemigen tudjuk hasznosítani. A kitelt szépségű hang kiegyenlítettsége, technikája, valamint koloratúrázásának üzembiztos és egyéni jellege már éppúgy adott volt 2013-ban, mint ma, és pontosan ugyanez mondható el a jelenlét, a fellépés derűs biztonságáról. A változatlanság érzését az is fokozza, hogy a jószerint eredendően érett művész évtized múltán is váltig lányos kisugárzású maradt, méghozzá olyannyira, hogy előadói működésével kapcsolatban akár a „cserfes” jelzőt is bátran használhatjuk, jóllehet felnőtt emberről írván máskülönben vajmi ritkán kínálkozik alkalom elsütni ezt a szócskát. S ráadásul ez a lányosság nélkülöz mindenféle mórikálást, negédes rájátszást.

Mindezt együtt és egyszerre észlelhettük az operaházi dalest során, amelynek programja az első részben a XVIII. századot és a barokk korstílust, míg a másodikban a XIX. századot és a romantikát kínálta fel a közönség és Lezsnyeva számára. Így a szakrális emelkedettség, a letisztult pátosz és a virtuóz operai hisztéria meg feneketlen bánat uralta a Vivaldi- és Händel-részletekből összeállított első részt, és az énekesnő a legkevésbé sem csupán fellépőruhájának (fellépőruháinak) dús flitterezésével keltett ragyogó benyomást. E részből a jelen sorok írója különösen az Alcinából felhangzó Credete al mio dolore valóban hitelt érdemlő fájdalmát, illetve a hajózási allegóriát meg a koloratúrás őrületet csúcsra járató Agitata da due venti bravúros előadását emelné ki. És persze már ekkor figyelmet érdemelt az is, hogy Pavel Nersessian részint figyelmes és gyors reakcióidejű zongorakísérő, részint szólóban is becsülettel helyt áll (itt egy Couperin-, utóbb egy Schumann-darab előadójaként).

A második rész nagyobbik felét azután némiképp meglepő módon Schumann Liederkreis ciklusának (op. 39) dalai töltötték ki, s az este során talán egyedül itt merülhetett fel a hallgatókban valamiféle hiányérzet. Pontosabban az a halvány sejtelem, hogy az Eichendorff költeményeit törekvő igyekezettel, habár nem százszázalékos sikerrátával artikuláló orosz énekesnő ezúttal idegen terepen mozog. De nem a német nyelv fogott ki rajta, inkább talán a német erdő hangja, annak titokzatossággal elegy meghittsége nem az előadó sajátja. Annál inkább jól állt viszont Lezsnyevának Rossini Velencei regattája, amelynek három canzonettájában valósággal előttünk állt a szerelmes Momolóját buzdító, dicsérő és csábító Angelina. Itt olyannyira átütővé vált a kacérság, a női büszkeség és az olaszos temperamentum, hogy az a jó előre borítékolhatónál is tombolóbb sikert biztosított a meghirdetett program végeztével. A kikövetelt ráadások sem maradhattak el tehát, s így éppenséggel azt a Händel-számot is hallhattuk, amely annak idején egyszer s mindenkorra összekapcsolta a budapesti közönség képzeteiben Lezsnyeva áldásos működését és a koncerttermi gyönyör fogalmát.

LÁSZLÓ FERENC

(Julija Lezsnyeva dalestje. Zongora Pavel Nersessian, 2023. június 4., Magyar Állami Operaház)