Túl a porcelánlakodalmon

Lawrence Brownlee és vendégei / Bel canto áriaest

Brownlee még egy kevésbé ihletett és motivált estéjén is majdnem mindenre képes. Majdnem mindenre. Ezt bizonyította az énekes legelső Müpa-beli fellépése február 19-én.

Lawrence Brownlee kétségkívül számos okból érdemes a tiszteletünkre és a lelkes rokonszenvünkre. Megingathatatlanul biztos énektechnikájáért, példás stílusismeretéért, előadásmódjának megvesztegető könnyedségéért vagy éppenséggel a pompás humorérzékéért egyaránt kijár neki az elismerés és annak jócskán devalvált, de még mindig legegyértelműbb koncerttermi bizonysága: a taps. No és persze kalapemelésre, sőt hódolásra késztethet bennünket a nagyszerű amerikai tenor előtt az egyik legszebb erény észlelése is, amely fent a pódiumon csakoly ritka, mint lent a közönség körében. Az önismeret, a saját képességeink és korlátaink bölcs felmérésének készsége ez az erény, amely a kezdetektől fogva jellemzi Brownlee professzionális pályafutását. Az énekes ennek révén maradt hű mindmáig a hangjához és hangtípusához (tenore di grazia) – s nem mellesleg a színpadi és pódiumszemélyiségéhez – illő szólamokhoz, s két évtizede szinte kizárólagosan Rossini, valamint Bellini és Donizetti operáiban lép színpadra. Nem vállalt főszerepet a Bohéméletben (mint Flórez), és bizonnyal sohasem fogja megkísérteni Trisztán szólamát (mint jóbarátja-és-kollégája, a baritenor Michael Spyres). Legfeljebb Tamino lesz majd a MET-ben, ami az ő esetében egyébiránt sokkal inkább visszatérés a legkorábbi operai tapasztalatok emlékéhez, semmint hűtlen életközépi kilengés.

Brownlee önismerő és önkorlátozó hűsége csak annál imponálóbbnak tetszik, hogy könnyen átérezhető: nagy a csábítás, akár a más operai univerzumok vonzerejét, akár a monotónia veszélyét tekintjük. S úgy lehet, talán itt lelhetünk kulcsot az ötvenesztendős művész Müpa-beli koncertjén megtapasztalt, enyhén ambivalens jelenség rejtélyéhez, vagyis ahhoz a magunk előtt is mélyen restellt ellentmondáshoz, hogy miközben őszintén és zajosan lelkesedtünk Brownlee személyéért és produkciójáért, közben titkon mégis keveselltük az élményt. Pedig a mára testalkatában valamelyest tömzsibbé vált tenor hangja továbbra is karcsú és szárnyaló, az előadásmódja rokonszenvesen szerény, a technikája pedig olyannyira megalapozott, hogy az énekesi diszpozíció vagy indiszpozíció kérdésének mérlegeléséhez jószerint egyáltalán nem kínál támpontot. Igaz, a meghirdetett műsorban felhangzó öt számának egyik-másik magassága enyhén karcos felületű volt, de mit számít ez ahhoz képest, hogy Brownlee csak úgy szórta fölényesen a magas C-ket?

Szórta – és közben mintha picit unatkozott volna. A ráadásban még egyszer végigszáguldott Tonio áriájának (Donizetti: Az ezred lánya) nyaktörő C-sorozatán, de érezhetően nem volt érdekelt az este további nyújtásában. Persze amit addig adott, az legfeljebb csak annál tűnhet kevesebbnek, mint amit előzetesen remélhettünk tőle. Hiszen megbámultatta velünk két évtized múltán is intakt hangját és technikáját, valamint az éppily megingathatatlan hűségét Rossini és a bel canto operái iránt. Túl a maga művészi porcelánlakodalmán az a halványan körvonalazódó alkalmi fásultság pedig igazán érthető és elfogadható.

Ráadásul nem kizárt, hogy e jelenség észlelésében (vagy puszta vélelmezésében) a körülmények, pontosabban a koncert további közreműködői is közrejátszottak. Lawrence Brownlee és vendégei – ez volt a bel canto áriaest címe, ám az amerikai tenor mellett pódiumra lépő két fiatal énekest, Lidia Fridmant és Gyungmin Gwont valójában a Müpa vendégelte. A dél-koreai bariton például egy énekverseny különdíja gyanánt nyert fellépési lehetőséget a Müpában, míg az orosz szoprán nem is oly rég az ugyancsak itt megrendezett Lucrezia Borgia megmentője volt, a címszerep beugrójaként. S nem vitás, mindketten figyelemre érdemes tehetségek, csakhogy egészen nyilvánvaló módon egyikük sincs még Brownlee szintjén, sem e szint közelében. Fridman ráadásul bejelentett betegséggel énekelte el a számait, helyesebben a számai felét, s amit így tőle hallhattunk, az inkább csak a szorongó együttérzésünk felébresztésére volt alkalmas. Gyungmin Gwon ellenben egészséges, egyszersmind ígéretesen magvas baritonhang birtokosának bizonyult, csakhogy a technikája még éppúgy csupán formálódóban van, mint a pódiumszemélyisége, amelyre így érezhetően túl nagy terhet rótt a slágerszámok sora a Largo al factotumtól (Rossini: A sevillai borbély) a Cruda, funesta smaniáig (Donizetti: Lammermoori Lucia). A Lawrence Brownlee-hoz legméltóbb partnernek ilyesformán a Pannon Filharmonikusok együttesét találhattuk, mert bár a zenekar nem a maga legmagasabb nívóján indította a koncertet, de utóbb több nyitányban is felért Rossini pezsgő humorához, illetve – a Norma overtűrjében – Bellini harcos lendületéhez. S ebben alkalmasint azért a vezénylő Nikolas Nägelének is lehetett érdeme – még ha az ifjú német karmester szemre inkább csak a ruganyos lábmunkájával keltette is fel a közönség derült érdeklődését.

LÁSZLÓ FERENC

(Lawrence Brownlee, Lidia Fridman, Gyungmin Gwon, Pannon Filharmonikusok, Nikolas Nägele – Művészetek Palotája, 2023. február 19.)