Szél hozott, szél visz el

Rameau: Les Boréades

Rameau utolsó operáját szeptember végén négy európai nagyvárosban adták elő Vashegyi Györgyék, s e sorok írója Budapesten és Amszterdamban is meghallgathatta felfedeztető erejű produkciójukat.

Az itt következő cikk ilyesformán legalább három, külön-külön is érdemleges témát köteles érinteni: a széles körben még mindig legfeljebb csak címről ismerős remekművet, a két megszólaltatás összehasonlító értékelését, valamint a kötelező önvizsgálatot, ami – bizonyos értelmi és morális szint felett – a kritikusi ténykedés örök kísérője.

Az 1763-ban a színpadi próbákig eljutó, ám Jean-Philippe Rameau életében mégsem bemutatott Les Boréades (újra)felfedezésére nagyjából ötven éve került sor, és azóta e mű nem csupán a francia barokk repertoár díszének, de egyszersmind a historikus mozgalom egyik reprezentatív sikerének számít. Ettől persze Budapesten jobbára még mindig úgy hallgatjuk ezt az operát, amely szeptember 21-én magyarországi bemutató gyanánt hangzott el a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, mint valami csodálatos furcsaságot. Hiszen mindjárt a történet könnyen zavarba ejtheti az embert: mitológiai pozíciójú a sztori, de azért nem úgy, hogy valóban ráismerhessünk az antik regékből. Mert ha Boreász, az északi szél istensége, a szelek királya be is azonosítható, és természetesen a deus ex machina aktuális deusa, Apollón is bízvást ismerős lehet számunkra, azért a cselekmény centrumában csupa olyan alakot lelünk, akivel itt és most találkozunk először. S ami még fontosabb: többnyire még mindig csak közeledünk a francia barokk operadramaturgiához, amely következetesen másként gazdálkodik az idővel, másként kezeli a feszültség-oldás és a fokozás eszközét, no és más szerepet szán a táncnak/tánczenének, mint általában a többi operák. Mint oly sok más esetben, úgy itt is könnyen megtévesztővé válhat a nagy kategória azonossága: könnyen olyasmit várhatunk a Rameau-operáktól, amit az operáktól (vagyis a romantikus és a Mozart-operáktól) szoktunk várni, s ez az indokolatlan mérce megnehezítheti, sőt akár torzíthatja is a befogadás folyamatát.

A Müpa nézőterén tehát most is beletelt némi időbe, egy (vagy talán inkább két) felvonásba, amíg a mű és annak interpretációja elfogadtatta velünk a saját logikája, szokásrendje és esztétikája szerint működő, önmagában hiánytalanul teljes rameau-i univerzumot. Igaz, ehhez a késleltetett elfogadáshoz az is hozzátartozott, hogy kezdetben úgy tűnt, az Orfeo Zenekarnak nem ez a legihletettebb estéje. Ahogyan az is felsejlett, hogy az emlegetett szélisten két fiát, vagyis a voltaképpeni címszerepeket megformáló Benedikt Kristjánsson (Kálüszisz) és Philippe Estėphe (Borileász) vokális teljesítménye és pódiumalkata – tisztán hangversenyszerű körülmények között – nem teremt átütő, helyből lenyűgöző élményt.

Mások produkciója viszont szerencsére már az első pillanattól kezdve bámulatba ejtőnek és minden vonatkozásban meggyőzőnek bizonyult. A történet középpontjában a szerelmükért küzdő pár beltagjai, Sabine Devieilhe (Álfiszé) és Reinoud Van Mechelen (Ábárisz) mindenekelőtt. Mert ha a pesti közönség előzetesen tán nem sejtette volna, hogy a francia koloratúrszoprán személyében egy kurrens operai világsztár vendégeskedik, ám rögtön a szólamindítást követően nyilvánvalóvá válhatott Devielhe közreműködésének rangja, vonzereje és ethosza egyaránt. A hibátlan technikájú és gyönyörködtetően szép hanghoz ugyanis olyan morális emelkedettség és tisztaság társult, hogy mindennek elegyét hajlamos lennék óvatlanul a „páratlan” jelzővel illetni, ha nem jutna eszembe azonmód, hogy Van Mechelen jelenléte és teljesítménye mindezzel legalábbis egyenrangú szintet tanúsított. A belga művész ugyanis nemcsak az haute contre-éneklés delikát különlegességét tette érzékletessé – és természetessé számunkra, de előadásával az érzelmek és a jellemfejlődés olyan komplexitását tárta elénk, ami szerencsénkre a XIX. századi operák felől közelítve is könnyen átélhető, és aminek meghatározó alapjegye mindvégig az emberi tisztaság volt.

Ők ketten a megszólaltatás sugárzó középpontját alkották, miközben a Purcell Kórus ugyancsak a legjobb és leglelkesebb formáját hallatta, Vashegyi György pedig azzal az előzékeny gondossággal és részletező figyelemmel terítette szét előttünk Rameau művét, ami egy magyarországi bemutató esetén optimális eljárásként üdvözölhető. A harmadik felvonásra azután Rameau, a pesti közönség és a kirendelt kritikus is szintet ugrott, s különösen az operatörténet egyik legkiadósabb természeti katasztrófájától kezdve a Les Boréades csakoly életbevágó közös ügyünknek tűnt, mint bármely más nagy operaélmény. És ebben immár a zenekar is mindenestől részes volt, s ennek olyan, tartós emlékül szolgáló szakaszokat köszönhettünk, mint amilyen a Maros Ádám ütősi főszereplésével felhangzó viharjelenet, a IV. felvonás pasztorális bájú gavotte-jai (Gavottes pour les heures et les Zéphirs) vagy a művet záró csodásan élénk kontratánc.

Az amszterdami Concertgebouw-ba szeptember 30-án – Párizs és Helsinki érintésével – elérkező Les Boréades mindahány fentebb említett erényét megőrizte, alkalmasint gyarapítva mindezt azzal az érési folyamattal, ami egy operaprodukcióban rendszerint tetten érhető – ha egyszeri megszólaltatás helyett teljesebb életciklus adatik számára. Ám a hollandiai előadás kritikusi észleléséhez okvetlenül hozzászámítandó az a tény is, hogy ezúttal másik teremben, másféle közönség soraiban helyet foglava – és a magam rutinjától is távolabb kerülve hallgathattam meg a turnézáró koncertet, méghozzá Vashegyi Györgyék megtisztelő invitálásának köszönhetően.

A Concertgebouw nagyterme ugyanis kétségkívül jobban fekszik e műnek, mint a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, míg az amszterdami matinéközönség érezhetően elevenebb, a közbetapsolástól, az énekesi és zenekari produkcióra adott azonnali reakcióktól sem tartózkodó kapcsolatot ápol Rameau utolsó operájával, mint mi pestiek. Ennek jótékony hatását pedig nehéz lenne túlbecsülni: előadóra és kritikusra egyaránt. Devieilhe itt helyből diadalmas dívának tetszik – váltig minden dívaallűr nélkül, Van Mechelen elegáns virtuozitása magától értetődő csoda gyanánt kínálkozik, s a két magyar együttes azzal a büszke magabiztossággal szerepel, amit a hazai pályától való merész eltávolodás és a nemzetközi elismerés visszaigazoló gesztusa edzett.

S miközben az Orfeo-Purcell-produkciókhoz gyakran visszajáró két bariton, Tassis Christoyannis (Ádámász, Apollón) és Thomas Dolié (Boreász) újólag bizonyítja, hogy hiteles az autoritás pozíciójában, éppen nem mellesleg a délután előrehaladtával mind felszabadultabbnak látszó Vashegyi György is az imponáló tekintély emberének bizonyul. Függetlenül a hivatali és választott tisztségektől, dekórumoktól. A zárótaps során állva ünneplő holland közönség számára ugyanis ő mindössze egy remek Rameau-előadást vezénylő karmester. És ennél talán nem is kell több.

LÁSZLÓ FERENC

(Orfeo Zenekar, Purcell Kórus, Vashegyi György, 2023. szeptember 30., Concertgebouw)