Rolla János

Liszték – a magyar zenei világ és a közönség is így nevezte őket. A megközelíthető világsztárok, akikkel akár az Óbudai Társaskörben, akár az általuk alapított Zempléni Fesztiválon, de talán a Carnegie Hall kulisszái mögött is bárki beszélgethetett.

Zeneakadémistaként ott ültünk nem csak a koncertjeiken, hanem – ha csak tehettük – a próbáikon is, és ámulva próbáltuk ellesni a titkokat. Olyan titkokat, amelyeket ők magától értetődő zenei nyelvezetté alakítottak a világ minden tájáról érkező, elérhetetlen, de velük meghatóan közelinek tűnő művészekkel.

Ha ezt a mesebeli aranykort kívánjuk felidézni, az alapító koncertmester, Rolla János a megfelelő beszélgetőtárs…

                             „Nagyon büszke vagyok erre az 54 évre…”

A zenekari krónika szerint 1963. március 18-án, a Zeneakadémián adta legelső koncertjét a zenekar, ezen az estén kezdődött a történet. Helyes a dátum?

Ami a Liszt Ferenc Kamarazenekart illeti, igen. De azért ennek volt előzménye. 1962 nyarán már volt egy koncertünk a Kiscelli múzeumnak helyet adó Schmidt-kastélyban. Az akkor alakult zenekar – ha jól emlékszem, Óbudai Kamarazenekar volt a neve – minden tagja részt vett abban, hogy rendbe hozzuk a parkot, mert a kastély elég romos volt, de a kert szép, csak egy kicsit ki kellett kapálni, aztán kiraktuk a székeket, és egy nagy sikerű nyáresti koncertet adtunk. Ez volt a zenekar ősének első fontos hangversenye, mert ezután jelentette ki Lovas Gyuri - aki akkor a zenekar koncertmestere volt, később pedig mellettem ült -, hogy ez így nem mehet tovább, most már komolyan kellene dolgozni, kérjünk meg a főiskolán egy kamarazenetanárt, hogy foglalkozzon velünk.

Mi Sándor Frici bácsihoz jártunk kamarára, aki a Konzi zenekarát is vezette, tőle tanultuk a zenekari játék első lépéseit. Nagyon szerettük őt, mert nem csak kiváló pedagógus, de tüneményes ember is volt. Megkértük, hallgasson meg minket, és mondja meg, érdemes lenne-e komolyan folytatni. A Zeneakadémia Kistermében (ma Solti-terem – a szerk.) mutatkoztunk be neki, és azt mondta, jól van, gyerekek, nem rossz ez, de csak akkor segítek nektek, ha rendszeres időpontokban, minden héten próbáltok.

Na, most voltunk bajban, mert 16 embert heti háromszor összehozni, nem volt egyszerű. Végül maradt a kedd-péntek reggel 8 óra, és a vasárnap 15:30. Mindenki főiskolás volt, kivéve korelnök nagybőgősünket, Som Lacit, aki akkor már az Opera zenekarában játszott. A zeneakadémistáknak pedig általában 10 óra körül kezdődtek az órák, tehát kizárólag ezek voltak a működőképes időpontok.

Hosszú heteken, hónapokon át próbáltunk, csiszoltuk a hangzást, míg végül elérkezhetett az a bizonyos koncert, 1963-ban. Az első név Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Kamarazenekara volt, hiszen ahogy mondtam, még szinte mindenki diák volt.

A motivációt pedig a neves, külföldi zenekarok jelentették, amelyek gyakran jártak nálunk akkoriban. Elsősorban az I Musici di Roma, aztán a kiváló karmester, brácsista, Rudolf Barshai alapította Moszkvai Kamarazenekar, vagy a csellista, Antonio Janigro vezette I Solisti di Zagreb – ők voltak számunkra a példaképek, azért is, mert karmester nélkül játszottak. Bennünket persze, egy ideig vezényelt Frici bácsi, de az ő célja is az volt, hogy egy napon valóban önállók legyünk. Ráadásul amikor elindultunk külföldre, az Interkoncerttől jelezték, hogy nem néz ki jól, ha az öreg professzor dirigálja a növendékeit. Külföldön már így mutatkoztunk be, és akkor változott a név is, elhagytuk belőle az intézmény megnevezését, és maradt Liszt Ferenc Kamarazenekar. A következő 54 évem ebben a zenekarban telt, és nagyon büszke vagyok mindarra, amit együtt elértünk…

Az első koncert műsorára emlékszik még?

Arra emlékszem, hogy Czidra Laci, aki akkor még oboista volt, játszott egy oboaversenyt, aztán Lubik Hédy, hárfaművésszel ment a Debussy Két tánc. Farkas Ferenc írt nekünk egy darabot, ez volt a Piccola musica di concerto, és eljátszottuk még Corelli 4. D-dúr concerto grossóját. Utóbbi két darab került egyébként az első lemezünkre is, amellyel aztán „házalhattunk”. Persze, nagyon fontos volt számunkra, hogy a Hungaroton elődje, a Qualiton egyáltalán szóba állt velünk.

De egyébként is meglepően gyorsan fejlődni kezdett ez a történet, a Filharmónia nagyon hamar mellénk állt. Minden évben játszhattunk a Zeneakadémián, és mindig telt ház előtt, így látták, hogy valóban sikerünk van. Közben mindenki zenekari állást vállalt, hiszen valamiből meg is kellett élni. Én a Rádiózenekarban játszottam. Lehel György volt a főnököm, aki egyszer azt mondta, nagyon szeretné előadni velünk Bach: János passióját. Ez a produkció meg is született, lemez is készült belőle. Aztán Lehel elintézett nekünk egy minisztériumi ösztöndíjat. Voltaképpen ez volt a kapaszkodónk, hogy ne adjuk fel, mert ugyan sikereink voltak, de csupán a ruhapénzért játszottunk kezdetben. Ezt úgy kell érteni, hogy egy zeneakadémiai koncertért mindenki kapott nagyjából 100 forintot, és ez valóban nem sokkal többre volt elég, mint kivasaltatni a ruháinkat. Igazi hőskor volt ez akkoriban, mert sokáig csak a lelkesedés tartott össze bennünket. Ez az ösztöndíj persze, jelentett némi biztonságot, és egyre több felkérést kaptunk. Ez egyrészt öröm volt, másrészt rettenetesen sok egyeztetési nehézséget, ütközést okozott. Például meghívták a zenekart nyár végén Franciaországba. A turnét Henryk Szeryng, hegedűművész kezdeményezte, aki a „Herr Konzertmeister”-rel, vagyis velem kívánt kettősversenyeket játszani. Én, persze, eufórikus hangulatba kerültem ettől a lehetőségtől. Csakhogy, akadt egy kis probléma.

Mi, a szólamvezető csellista Frank Marival, a Rádiózenekarban játszottunk. Augusztus 20-tól tíz nap bejátszó-próbát terveztek, mert előzőleg volt egy hónap szabadság. Ezek a próbák arra szolgáltak, hogy a zenekar gyakoroljon a hosszú szünet után, de maga a szezon csak szeptemberben indult. Mi meg, Marival, mondtuk a Rádiózenekar igazgatójának, hogy engedjen el minket ezekről a próbákról, hiszen éppen eléggé bejátsszuk magunkat a turnén. De bármit mondtunk, hallani sem akart a dologról. Ültünk a rádió Pagodájában, és gondolkodtunk, mi legyen. Az egyik megoldás az lett volna, ha lemondjuk a kamarazenekar turnéját, de ezt túl nagy luxusnak éreztük, hiszen ez volt az első alkalom, hogy egy ilyen illusztris művész keresett meg bennünket. A másik megoldás a felmondás volt, és végül így is történt, elfogadták a döntésünket.

Állt a bál a zenekar körül, hiszen hasonló helyzetben voltak azok a tagjaink is, akik az Opera zenekarában játszottak, és azok is, akik a Hangversenyzenekarban voltak. Így aztán közösen is meghoztuk a döntést, mert úgy éreztük, ha nem utazunk a Szeryng-turnéra, akkor abba is hagyhatjuk az egészet. Viszont ha elmegyünk, és később mégsem jön össze a folytatás, a magyar zenekarokba még mindig visszatalálhatunk.

A teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy az ÁHZ-ban nem volt ennyire nehéz a helyzet, mert annak a főnöke Lakatos Éva volt, aki a Filharmónia vezetőjeként pontosan tudta, miről szól a kamarazenekar, és segítette a zenészeink dolgát.

De végül mindenki felmondott, és nem szabadúszók lettünk, ahogy ma nevezzük, hanem közveszélyes munkakerülő zenészek. Nagyon kellemetlen állapot volt. A minisztérium zenei felelőse egy nagyon szigorú, kontyos néni volt, és amikor bementem hozzá, azzal fogadott, hogy „mi van, maga munkanélküli”… Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy mi tényleg szeretnénk megoldást keresni erre a helyzetre, mire azt mondta, „jó, jó, értem, de amíg én itt ülök, addig maguk nem kapnak státuszt”.

Így megint ki kellett találni valamit, hogy miből tartsuk el magunkat. Volt, aki tanítani ment, én az Operában voltam kisegítő zenész, csak hogy beírjanak valamit a személyibe, hogy rendőri igazoltatásnál mégse legyen problémánk. Ez így ment egészen 1976-ig, amikor ugyanez a szigorú néni kegyesen megadta nekünk a státuszt, és így lettünk állami zenekar, vagyis az ÁHZ-hoz hasonlóan a Filharmóniához tartoztunk. Bizonyos számú koncertet kellett teljesítenünk a fővárosban és országszerte, és ezt mi örömmel vállaltuk, közben pedig folyamatosan lemezfelvételeket készítettünk. Egyáltalán, nagyon jó volt a kapcsolatunk a Filharmóniával. Boldogok voltunk, hogy végre egyenesbe került a zenekar élete.

Nagyot ugrok az időben, jött a rendszerváltás. Akkor elvették a zenekar státuszát, tehát megint gondolkodnunk kellett, hogyan tovább. Ekkor keresett meg bennünket Szolnok város vezetése, és ajánlotta fel a támogatását. Hosszú történet, könyvet kellene írni belőle…

Megérné elmesélni részletesen, mert tényleg, szinte mesébe illő történet. De ha valamit most is érdemes még egy kicsit boncolgatni, azok a külföldi turnék és az együttműködések, hiszen a legnagyobb sztárokkal léptek fel világszerte…               

Azzal egyidőben, hogy a Filharmóniához kerültünk, elindultak a turnék is. Eljutottunk Amerikába, Japánba, aztán Ausztráliába. És persze, Európa szinte minden országába. A lényeg az volt, hogy egymásra épültek az események, és fokozatosan egyre nagyobb lett a hírünk a nemzetközi zenei piacon is. Nagyon sokat köszönhetünk a vendégművészeinknek. De nem csak külföldiekről beszélek, mert sorsdöntő volt a találkozásunk Vásáry Tamással, aki ugye, csodálatos nemzetközi karriert futott be. Nagyon megszerette a zenekart, ő vitt fel bennünket először arra a bizonyos zenés hajóra.

Ami legtöbbször Toulonból indult, a Földközi-tengert járta, és a magyar születésű menedzser, André Böröcz szervezte az utakat…

Igen, és ezen a hajón heteken, hónapokon át együtt laktunk és muzsikáltunk elképesztő nagy művészekkel. Maurice André, Jean-Pierre Rampal, elsősorban franciák, mert francia hajó volt. De ott volt Isaac Stern, Msztyiszlav Rosztropovics, Jurij Bashmet, nem is tudom felsorolni a teljes névsort. Na, most, ezen a hajón nem volt előre megbeszélt program, hanem minden koncert ott született. Esténként megbeszéltük, hogy másnap kivel és mit játszunk. Mindez közönség előtt, akik sok-sok pénzt fizettek érte, viszont ott ültek a próbákon is. Rendkívül jó együttműködések voltak, és így jöttek létre a barátságok. Márpedig az nem mindegy egy zenekarnak, hogy milyen ajánlók vannak mögötte.

Meg sem tudom számolni, hány német turnét csináltunk végig Maurice André-val, mert nagyon szeretett velünk játszani, sokszor bennünket hívott.

Aztán Jean-Pierre Rampal, hát őt nyugodtan nevezhetem a zenekar apukájának. Pedig jó ideig tartotta magát, nem volt igazán barátságos. A franciák egyébként is nehezen adják be a derekukat, de aztán megtört a jég, és attól kezdve hihetetlen közeli barátságba kerültünk vele.

Ezek elképesztő találkozások voltak, ami nekünk nem csak azért volt fontos, mert ilyen nevekkel léphettünk színpadra, hanem mert számunkra bizonyos szempontból ők voltak a karmesterek. Mindegyikükhöz másképp kellett alkalmazkodni, és mindaz, amit velük-tőlük megtanultunk, kihatott a saját előadásainkra is. És ez végigkísérte az életünket.

Örök emlék, hogy Rosztropoviccsal mi adtuk az első hangversenyt, miután kiutasították a Szovjetunióból. Az impresszáriónk, a már említett Böröcz Bandi vette le őt a repülőről Párizsban, és elhozta Mentonba, ahol mi akkor egy fesztiválon játszottunk. Azt kell mondanom, a legjobb időben találkoztunk vele, mert bár Rosztropovics elég kemény fickó, de akkor nagyon összetört állapotban volt. Miután bemutatkoztunk, az volt az első kérdése, hogy mi hogy a csudába’ kerültünk oda. Elképzelni sem tudta, a vasfüggöny mögül hogyan utazhatott egy zenekar a francia Riviérára, és ezekkel a zenészekkel ő eljátssza a Haydn Csellóversenyt. Egyébként sírnivalóan gyönyörű előadás volt.

Aztán Rampal hívta el hozzánk, Budapestre Isaac Stern-t, titokban. Ugyanis Stern 1976-tól kezdve nem utazott olyan országba, amelyik megszakította a diplomáciai kapcsolatot Izraellel. És bár ez akkoriban már nem volt annyira szigorú, de ő tartotta magát az elveihez. Mi akkor éppen az Olasz Intézetben vettünk fel Rampallal egy lemezt, a Sony-nak. És Rampal rávette Stern-t, hogy Vivaldi kéthegedűs versenyműveket is rögzítsünk úgy, hogy az egyik szólót a fuvola játssza. Remek felvételek készültek, és Stern egyszerre azt mondta: „gyerekek, olyan ez a zenekar, mint egy kényelmes cipő”. Innentől kezdve, tudomásom szerint nem is játszott más zenekarral, csak velünk.

Az utolsó nagy találkozás Szvjatoszlav Richterrel volt. Ő általában autóval ment Franciaországba a saját fesztiváljára, és mindig szólt a Filharmóniának, hogy amikor átutazik Budapesten, játszana egy koncertet. Aztán egyszer azt üzente, hogy velünk szeretne fellépni. És megszületett egy olyan hangverseny, amit akárhányszor hallgatok vissza, csak azt tudom mondani, hogy lenyűgöző. Később ő hívott meg minket a fesztiváljára. További terveket szövögettünk, de aztán ő elment…

Hasonló nagy veszteség volt Fischer Annie, aki az utolsó koncertjét velünk adta, Szolnokon. Emlékezetes volt, mert öt ráadást adott. Nem is tudom, mintha érezte volna, hogy ez az utolsó lehetősége…

Lassan elfogytak körülöttünk ezek a művészbarátok, úgyhogy nem tudok tovább dicsekedni…

De valamilyen formában mégis folytatható, csak nézzük belülről a zenekart. Még Konzis voltam, amikor először találkozhattam a zenészekkel, aztán szerencsére, még sokszor. Mindig azt tapasztaltam, hogy ez az együttes igazán barátok társasága, és ez próbákon is működött. Nyilván voltak nézeteltérések, viták, ez normális. De mindig tisztelték, szerették egymást. Hogyan lehetett ezt 5 évtizeden át megtartani?

Hm…, igen. Azt kell mondanom, hogy nálunk sosem volt elsődleges szempont a szakmai tudás, mert az nem mindig áll arányban az emberi hozzáállással. Sokkal többet ér egy együttesben az olyan ember, aki be tud illeszkedni. Persze, volt alkalmunk összeszokni, hiszen rengeteget utaztunk, és hónapokat laktunk együtt. De igazán az volt a lényeg, hogy a szelleme megmaradjon annak, amit elkezdtünk. Talán 45 éven át nem is változott a felállás. De amikor a rangidős Som Laci azt mondta, ő már nem cipeli a nagybőgőt, és nyugdíjba ment, akkor kezdtem gondolkodni, mi lesz, ha ez az egész hirtelen abbamarad.

És akkor fokozatosan bekerült egy-egy fiatal, akit szépen „beolvasztottunk” a társaságba. Arra továbbra is nagyon figyeltünk, hogy olyan ember kerüljön közénk, aki emberileg alkalmas rá. Azt is fontosnak tartottuk, hogy mindenki vállalja és mondja el a véleményét a próbákon. Ahhoz, hogy valaki a második pultnál is igazán magáénak érezze a dolgot, meg kellett adni a lehetőséget, hogy hozzá tudjon szólni, és biztos legyen benne, hogy a szava ér is valamit. Minden zenei ötletet kipróbáltunk. És ha jó tipp volt, megtartottuk. Vagyis teljes mértékben közös munka volt. Tehát igen, tényleg valamiféle család voltunk…   

BECZE SZILVIA