Új generációt nevelünk

A Magyar Kodály Társaság 1978-ban alakult a 3 évvel korábban megalakult Nemzetközi Kodály Társaság testvérszervezeteként. A Társaságot olyan neves elnökök vezették mint Szokolay Sándor Erkel- és Kossuth-díjas zeneszerző, a Zeneművészeti Főiskola tanára (1978-1992), Dr. Bónis Ferenc Erkel- és Széchenyi-díjas zenetörténész (1992-2007), Szőnyi Erzsébet Kossuth-díjas zeneszerző, a Nemzet Művésze (2007-2012), dr. Ittzés Mihály Szabolcsi Bence-díjas zenetudós (2012-2018), Kertész Attila, címzetes egyetemi docens, Liszt-díjas karnagy (2018-2022).

2022 júliusában megalakult az új elnökség, mely szeptember 10-én tartotta első elnökségi ülését. Az ülést megelőző közel két hónapban folytatott egyeztetések alapján az elnökség meghatározta azokat a stratégiai területeket, melyekben a következő években szeretné kifejteni tevékenységét. A tervek megfogalmazásának két fő pillére volt. Első az Alapító Okiratban megfogalmazott küldetés, mely szerint a Magyar Kodály Társaság Kodály Zoltán teljes szellemi hagyatékát kívánja ápolni, népszerűsíteni, életben tartani, segíteni. A második pedig annak vizsgálata, hogy jelen társadalmunkban milyen eszközöket találhatunk az előző pontban kifejtett célok elérésére. Meg kell vizsgálnunk tehát, hogy maga a Társaság milyen jó gyakorlatokat folytatott eddig és azokat meg kell őriznünk, továbbá meg kell találnunk azokat a tevékenységeket, melyek nem voltak sikeresek (illetve hiányoztak), és meg kell vizsgálnunk, néven kell neveznünk azokat a társadalmi folyamatokat, melyek új kihívásokat jelentenek és amelyekkel való megküzdéshez új gyakorlatok, tevékenységek szükségesek.

Meggyőződésünk, hogy a zenetanulás, a zenével való egész életen át tartó aktív foglalkozás nem a muzsikusokért van. Nem azért van, hogy a múlt zenéit megszólaltató zenészeknek, együtteseknek közönsége legyen. Nem azért van, hogy egy szűk elit egzisztenciáját fenntartsa. A zeneipar – különösen a könnyűzenei ipar –, de a komolyzenei ipar is teljesen kiépült és saját belső mechanizmusai vannak a színpadra kerülés feltételein, az új tehetségek kiválasztásán, menedzselésén, a marketingen keresztül egészen a jutalmazásig. Az emelt szintű ének-zenei iskolák, a kórusmozgalom, a zeneiskolák sem azért vannak, hogy a tanároknak legyen megélhetésük. S bár mindez nem elhanyagolható része világunknak, mégis fontos hangsúlyozni – még akkor is, ha evidenciának tűnik –, hogy a zenével való foglalkozás, zenehallgatás, aktív muzsikálás, éneklés elsősorban és leginkább magáért az emberért van, a társadalom minden tagjáért külön külön és együttesen a társadalomért is.

A zenével való egész életen át tartó foglalatosság ugyan túlhangsúlyozottan az egyén egészségét, érzelmi intelligenciáját őrzi, ápolja és építi, de ugyanakkor közösséget, a civil társadalmat, annak önszerveződését is támogatja. Zene nélkül nincs teljes élet.

Az azonban, hogy ki hogyan fért hozzá az elmúlt bő ötven évben a zenéhez már rendkívül bonyolult történet. Ha a teljes társadalmi állapotokat nem is lehet egy rövid írásban átvizsgálni, néhány pontra azért rávilágíthatunk. A 80-as évek végéig több száz emelt szintű ének-zenei iskola, általános és középiskola működött. Ezek száma mára a töredékére esett vissza! Az ének-zenei tanulás gyermekkori jelentősége a szülők szemében megfakult. Ha csak azok járatnák gyermekeiket ilyen ének-zenei iskolákba, akik ott végeztek, nem eshetett volna vissza az iskolák száma közel a negyedére. Nem okolhatjuk ezért csak a társadalmat, a szülőket, a fogyasztói társadalom térnyerését. Biztos, hogy mi is hibásak vagyunk. Sokan a zeneiskolát jó élményekkel, de sokan pusztán kudarcélményekkel fejezik be. Felnőtt korukban hányan veszik kezükbe rendszeresen a zeneiskolában tanult hangszerüket? Miért is szakadt meg a kapcsolat a hangszer és köztük? Ha a szülő zenei nevelésben szeretné részesíteni gyermekét, akkor emelt szintű ének-zenei általános iskolába vagy zeneiskolába íratja gyermekét? Vagy olyan iskolába, ahol mindkettőt megkapja? És mi történik a nem emelt ének-zenei általános iskolákban a heti egy-két énekórán? Számtalan sportrendezvényen, vagy egyházi alkalmon már a himnuszt sem tudja a szurkolósereg vagy a gyülekezet elénekelni. Nem lehet más a célunk, mint az, hogy a felnőtté váló generációk is aktív zenei élményekben kívánjanak részesülni nap mint nap. A teljes élethez erre van szükség.

Mindezeket megvizsgálva figyelmünk óhatatlanul a zenei nevelésre irányítódik. Jelenlegi meglátásunk szerint e problémahalmaz egyik gócpontja az elitizmus. Nem arra a kodályi mondatra kell gondolnunk amikor azt mondja: Elméletben valljuk ugyan: a gyermeknek a legjobb éppen elég jó. A gyakorlatban ebből többnyire az lesz, hogy „a gyermeknek akármi jó. Egy fületlen gombbal is eljátszik.” Bár itt eredetileg arról beszél Kodály, hogy vegyük komolyan a gyermeket, tehát a legjobbat adjuk neki ami csak lehetséges, figyeljünk oda rá, de a zenei nevelésünk, és ide értendő a zenei hangszeres nevelés is a gyermektől is csak a legjobbat fogadja el. Elitképzésünknek mindig is voltak nagyszerű teljesítményei, kiváló művészeket neveltünk, akik a világ minden színpadán megállják a helyüket, de mi lett azzal a tisztes középréteggel, akik jók, ügyesek, de nem elég jók és nem elég ügyesek voltak? Miért nem hatottak kovászként a társadalomra? Nem beszélve a valóban kevésbé tehetséges gyermekekről, hiszen készségek sokasága kell a jó muzsikussághoz. Felnőttként is tudnak örülni a zenehallgatásnak? Zenei nevelésünk figyelmét tehát meg kell osztanunk és minden zenei teljesítményt értékelnünk kell, de természetesen a helyén.

A szabályozó rendszerek szükségszerű módosításán kívül a Magyar Kodály Társaság figyelme elsősorban egy új zenetanár generáció képzésére összpontosul. Ebből fakad a fiatalítás igénye a Társaságban: a leendő ének-zene tanárok tehetséggondozása már fiatal kortól, a különleges tehetségek keresése kisgyermekkortól. A zenei szakmai közéletben való aktív jelenlét erősítése, a ének-zene tanár és a hangszeres zenetanár képző helyekkel való szoros kapcsolat kialakítása, a fiatal végzett tanárok továbbképzése, és az új generációk számára megmutatkozási lehetőség biztosítása, a fiatalok bevonása a Társaság életébe.

Reméljük, hogy a Társaság céljai és eredményei láthatóbbak lesznek a közeljövőben és eredménnyel járulhatunk hozzá társadalmi szinten is a „teljes életre” neveléshez.

PROF. DR. VAS BENCE, a Magyar Kodály Társaság elnöke